…velük viszont nem. Ők mindent felzabálnak. A szeretetünket, az idegeinket, a pénzünket, a jövőnket. Már szinte mindent elvettek. Látom, tisztán. És ha ezt most nem állítom meg, akkor mi ketten… egyszerűen eltűnünk. Nem marad belőlünk semmi.
Úgy beszélt, olyan keserű, mégis kristálytiszta józansággal, hogy Lilla torkát is összeszorította a sírás. Ez nem hirtelen fellángolás volt, nem is egy dühös jelenet. Sokkal inkább emlékeztetett egy ítéletre, amelyet saját maga fölött mondott ki.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte halkan.
– El akarom engedni őket. És közben… minket is. Felszabadítani.
Végighúzta a kezét az arcán, letörölte a könnyeket, majd felállt. A mozdulataiban ott volt az a szilárdság, amely eddig mindig hiányzott belőle. Kiment a nappaliba, ahol az apja még mindig ült, és megkérte, hívja oda az anyját is.
Tíz perc múlva mindannyian a nappaliban voltak. A szülők a kanapén ültek, mereven, gyanakvó feszültséggel. András és Lilla velük szemben. András beszélni kezdett, érzelem nélkül, szinte gépiesen, mintha előre megírt sorokat olvasna fel.
– Anya, apa. Lillával mindent átgondoltunk. Így nem lehet tovább élni. Sem nekünk, sem nektek. Mindannyian szenvedünk. Ezért döntöttem.
Erika ösztönösen a mellkasához kapott, de András nem állt meg.
– Továbbra is segíteni foglak benneteket anyagilag. Minden hónapban fix összeget kaptok tőlem. Többet, mint eddig. Ebből ki lehet bérelni egy kisebb, de rendes lakást ebben a környékben, jut ételre, megélhetésre. Az első havi kaucióba is beszállok. De együtt élni többé nem fogunk.
A szobára dermedt csend borult, amelyet Erika sikolya hasított ketté.
– Kidobsz minket! Az utcára teszel, öregeket! Tudtam! Elérte, amit akart! – rikácsolta, és remegő ujjával Lillára mutatott. Az arcát torz, őszinte gyűlölet csúfította el.
– Anya – vágott közbe András hangja ostorként csattant. – Ez az én döntésem. Egyedül az enyém. Senki nem kényszerített. És senki nem tesz ki titeket az utcára. Lesz tető a fejetek felett, lesz pénzetek. Több, mint sok nyugdíjasnak. De ez a ti életetek lesz. Külön a miénktől.
– Nem megyünk sehová! – ugrott fel Zoltán. – Ide vagyunk bejelentve! Ez a mi otthonunk!
– Apa – nézett rá András fáradtan. – A bíróságról szóló kijelentéseitek és az iratok után, amelyeket Lilla megmutatott, értelmetlen tovább ragozni. Vagy egy hónapon belül elkezdtek lakást keresni, normálisan, az én segítségemmel. Vagy… – mély levegőt vett –, valóban bíróságra megyünk. Akkor is el kell költöznötök. Csak nélkülem, kaució nélkül, és úgy, hogy a kapcsolatunk végleg tönkremegy. Ti döntötök.
Nem fenyegetésként mondta. Egyszerű tényként. És ebben a nyugodt bizonyosságban félelmetes erő volt. A szülei olyasmit láttak a szemében, amit addig soha: véglegességet. Pontot a mondat végén.
Erika elhallgatott. Tágra nyílt szemmel bámulta a fiát. Előbb nem értés tükröződött benne, aztán rémület, végül pedig dermesztő, mindent elborító csalódás.
– Tehát így… – suttogta. – Vége. Nincs többé fiunk.
Felállt, és anélkül, hogy bárkire ránézett volna, elindult a szobája felé. Az ajtó halk kattanással csukódott be, mégis hangosabbnak tűnt bármilyen csapódásnál.
Zoltán még pár másodpercig Andrást nézte, mintha a vonásaiban keresné azt a kisfiút, akinek egykor hőse volt. Nem találta. Szótlanul, meggörnyedve indult a felesége után.
András egyedül maradt a nappaliban. Lilla meg akarta közelíteni, de ő egy mozdulattal megállította.
– Kérlek… hagyj egy kicsit. Egyedül.
Majdnem egy órán át ült mozdulatlanul, az egyre sötétedő ablakot bámulva. Aztán felállt, bement a fürdőszobába, bezárta az ajtót, megnyitotta a csapot. Lilla figyelt, és nem zokogást hallott, hanem tompa, fojtott hangokat – mintha egy törölközőbe üvöltene, hogy senki se hallja, hogyan szakad szét benne a fiúi szív.
Vizes hajjal, vörös szemekkel, de egyenes tekintettel jött ki. Odalépett Lillához, átölelte, olyan erősen, hogy alig kapott levegőt.
– Bocsáss meg – suttogta a hajába. – Mindenért. Hogy eddig húztam. Hogy hagytam idáig fajulni.
– Ne kérj bocsánatot – felelte Lilla, visszaölelve. – Csak légy velem. Innen tovább. A mi életünkben.
András bólintott, nem engedte el. Ott álltak a nappali közepén, abban a lakásban, amely végre – elképesztő fájdalom árán – újra az otthonukká vált. De ez a győzelem nem diadalillatú volt, hanem hamuszagú. Elégett álmok hamuja: a nagy, összetartó család reményéé, a gyermeki illúzióké, és annak a füzetnek a hamuja, ahol a szülői szeretetet forintokra váltották.
Az egy hónapos határidő fele gyorsan eltelt, mégis úgy tűnt, mintha megállt volna az idő a lakásban. A szülők látszólag belenyugodtak András döntésébe. Zoltán még hirdetéseket is böngészett, feltűnően mutogatva a fiának a túl drága vagy távoli környékeken lévő lakásokat.
– Látod, András, ennyire elég a pénzed? – morgott. – Ezek inkább viskók. Anyádnak közel kell lennie az orvoshoz, a boltba. Nem tudnál többet adni? – Újabb manipulációs kör volt, de András, bár az állkapcsa megfeszült a dühtől, nem engedett.
– Apa, ez a piac. Keressetek. Vagy olcsóbb környék jön szóba. Rajtatok áll.
Erika eközben sötét, szinte színpadias hallgatásba burkolózott. Már csak a látszat kedvéért sem csinált semmit a ház körül. Ült a szobájában vagy a tévét bámulta, és jéghideg sértettséget sugárzott. Lilla azonban, aki megtanult a csend mögé látni, érezte: ez csak látszólagos nyugalom. Anyósa tekintetében, amikor azt hitte, nem figyelik, nem fájdalom volt, hanem számító, összeszedett rosszindulat. Mint egy megbüntetett gyerekben, aki bosszút forral.
Az első jel szerdán érkezett. Lilla fontos találkozóra készült egy leendő megrendelővel – a kis dizájnstúdiójára komoly munka ígérkezett. Elővette a szekrényből a kedvenc ruháját: elegáns, gyapjú darab volt, tengerzöld árnyalatban, amelyet évekkel korábban vett az első nagy jutalmából. A vállfán lógott, indulásra készen.
Zuhany után, amikor felvette volna, az ujjai furcsa érdes foltot találtak. A fény felé fordította az anyagot. A mellrészen ronda, barnás égésfolt éktelenkedett, egy aprópénznyi nagyságban. A szálak körülötte összesültek, megolvadtak. Égett gyapjú szaga terjengett.
Lilla megdermedt. A ruha menthetetlen volt. Lassan körülnézett. A vasaló a helyén állt, mellette egy nedves gőzölőrongy hevert, elfelejtve. Minden úgy festett, mintha baleset történt volna. Csakhogy Lilla tudta: ő nem vasalt előző nap. És András sem.
Szó nélkül visszaakasztotta a tönkrement ruhát, mást vett fel, és elment a találkozóra. Az jól sikerült, a szerződés szinte biztos volt, mégis belül jeges, tiszta düh mart. Ez nem véletlen volt. Ez hátba szúrás. Csendes, aljas, pontosan arra célozva, ami neki fontos.
Este nem mondott semmit Andrásnak. Amikor megkérdezte, milyen volt a megbeszélés, csak annyit felelt: „Rendben.” Nem akarta megadni az elégtételt egy újabb botrányhoz. De az ébersége a végletekig fokozódott.
A csúcspont szombaton jött el. András reggel elment egy ingatlanossal találkozni – eldöntötte, hogy aktívan segít, hogy gyorsabban vége legyen. Lilla dolgozni készült, majd valami otthonosat főzni, ahogy minden ősszel szokta. Eszébe jutott egy kis üveg meggylekvár – az utolsó abból, amit öt éve az édesanyjával együtt főzött, az utolsó nyugodt nyáron, a betegség előtt. Ez nem egyszerű étel volt. Íz, illat, emlék: a konyha a nyaralóban, az anyja nevetése, a meleg keze a meggyszemeken. Különleges alkalomra tartogatta. Ma, ebben a szétszakított, fojtogató légkörben erre a kapocsra vágyott.
A konyhába ment, hogy levegye a polcról. A küszöbön megállt.
Erika a mosogatónál állt, háttal neki. A kezében ott volt az üveg, a jellegzetes kék kockás fedővel. Lilla mozdulatlanul figyelte, ahogy anyósa lassan lecsavarja a tetejét. Aztán közönyös arccal a mosogató fölé billentette. A sűrű, sötétvörös massza komótosan folyt le a lefolyóba. A meggyek fennakadtak a rácson, vörös csíkokat húzva.
Erika letette az üres üveget, majd megfordult. Ekkor vette észre Lillát. Az arcán nem volt félelem, sem megbánás. Csak hideg, kihívó elégedettség. Mintha azt mondaná: rajtakaptál. És most?
Lilla nem kiabált. Nem támadt. Belépett a konyhába, a mosogatóhoz lépett, és a szétfolyt lekvárt nézte. Úgy hatott, mint mindannak a jelképe, amit ebben a házban könyörtelenül elpusztítottak: bizalom, emlék, gyengédség.
– Miért? – kérdezte halkan.
– Penészes volt. Büdös. Csak foglalta a helyet – felelte Erika közönyösen.
– Nem volt penészes. Le volt zárva. Meggy illata volt. Tudta, hogy ez az utolsó, amit anyámmal együtt csináltam.
Erika vállat vont, az üveget a szárítóra tette.
– Túlérzékeny vagy. A lomot ki kell dobni. Ahogy mindent, ami felesleges.
Ez már sok volt. Túlságosan célzott, túlságosan kegyetlen. Lilla lassan felemelte a tekintetét. Nem volt benne könny. Csak az a jéghideg tisztánlátás, amely akkor született meg benne, amikor elővette a kék mappát az iratokkal.
– Tudja, Erika – szólalt meg olyan halkan, hogy a másiknak figyelnie kellett –, sokáig kerestem a választ, mit akar valójában. Ételt? Kényelmet? Figyelmet? Nem. Ezek csak eszközök voltak. Maga ennél többet akart elvenni.
Szünetet tartott, egyenesen a szemébe nézett.
– A férjemet akarta elvenni. Előbb bűntudattal, aztán zsarolással. Nem sikerült. Aztán az otthonomat, bírósággal fenyegetve. Az sem sikerült. Most pedig az emlékeimet. A dolgaimat. A kapcsolatot anyámmal. Mert elviselhetetlen magának a gondolat, hogy van valami az életemben, ami értékes, és semmi köze magához. Amit nem irányíthat.
Erika közbevágott volna, de Lilla felemelte a kezét.
– Hallgasson. Most nem a menye beszél. Hanem a lakás tulajdonosa. És utoljára mondom el. Ennek az alattomos rombolásnak vége. A ruha, a lekvár – gyerekes akciók. Semmit nem változtatnak. Csak végleg megmutatják, kicsoda valójában.
Egy lépéssel közelebb ment. Erika, saját meglepetésére, hátrált.
– Két hete van hátra. Elmehet békében, elfogadva a fia segítségét, megőrizve valami minimális méltóságot. Vagy elmehet botránnyal, bírósággal, rendőrséggel, ha még egyszer randalírozni próbál, és úgy, hogy minden rokonnak elmondom, miért jutottunk idáig. Válasszon.
Megfordult, az ajtóban megállt.
– És a lekvár. Magának nem kellett. Nekem igen. Az ízt elvette. Az emléket soha nem fogja. És főleg nem veszi el a jogomat, hogy eldöntsem, mi történik a saját otthonomban. Ezt jegyezze meg.
És kiment. Erika egyedül maradt a konyhában, a ragacsos, értelmetlenül kiöntött vörös lé előtt. Először nem volt az arcán sem düh, sem sértettség. Csak üres, zavart értetlenség. A legfájdalmasabb csapást mérte – és az ellenfél meg sem rendült. Csak ránézett, mint egy gazda a kártevőre, akit ideje eltávolítani.
És ekkor Erikát hirtelen, dermesztő világossággal érte el a felismerés: elvesztette. Végleg. Minden módszere – a könnyek, a jelenetek, a zsarolás, a csendes szabotázs – lepattant erről a hideg, áthatolhatatlan falról: a méltóságról és a jogról. Ebben a házban többé nem ő az úrnő. Még csak nem is vendég. Probléma lett, amelyet megoldanak.
Lassan, mintha hirtelen megöregedett volna, megtörölte a kezét a konyharuhában, és visszavánszorgott a szobájába. A mosogató alján ott maradtak a bosszúja ragacsos nyomai – apró, jelentéktelen foltok egy elvesztett háború után.