«Nem tartozom nektek semmivel!» — robbant ki Andrásból dühösen, majd kiviharzott a lakásból

Kegyetlen, igazságtalan játszma, ami elpusztít emlékeket.
Történetek

A mentők érkezése újabb felvonássá vált a már amúgy is túljátszott drámában. Erika, amint meghallotta a csengőt, még halkabban, még szánalmasabban kezdett nyögdécselni, mintha pontosan tudná, mikor kell rátenni egy lapáttal. Zoltán az ajtóban fogadta az egészségügyi személyzetet, és azonnal bekapcsolta a jól begyakorolt műsort.

– Doktornő, segítsenek! A feleségem majdnem elájult! Napok óta alig eszik, teljesen kimerült! Ez az egész… ez az új rendszer teszi tönkre! – hadarta, miközben kétségbeesett gesztusokkal mutatott befelé.

A lakásba két nő lépett be: egy ötvenes éveiben járó orvosnő, akinek arcán az évek fáradtsága és tapasztalata egyszerre tükröződött, valamint egy fiatal mentőtiszt. Az orvosnő gyors, rutinos pillantással mérte fel a helyzetet: a szobában némán álló Lillát és Andrást, majd az ágyon fekvő, zokogónak tűnő Erikát.

– Mi történt? – kérdezte tárgyilagos hangon, miközben az ágy mellé lépett.

Azonnal záporozni kezdtek a panaszok. Szédülés, hányinger, gyengeség, elsötétülő látás, teljes étvágytalanság. Minden mondat mögött ott bujkált a burkolt vád: elhanyagolás, kegyetlenség. Zoltán sem hagyta ki a lehetőséget.

– Külön tartják az ételüket, a hűtő le van zárva! – vetette közbe diadalmasan.

Az orvosnő nem reagált. Vérnyomást mért, meghallgatta a szívet, zseblámpával belenézett Erika szemébe. Az értékek meglepően jók voltak a korához képest. Enyhe szapora szívverés – inkább idegi alapon.

– Mikor evett utoljára? – kérdezte.

– Hát én… én szinte semmit… – hüppögte Erika. – Egy kis kétszersült, teával… az is alig megy le…

Az orvosnő ekkor felnézett, és Lillával találkozott a tekintete. Nem volt benne sem ítélkezés, sem részrehajlás. Csak szakmai fáradtság és óvatos kíváncsiság.

– Hol van az a bizonyos… „lezárt” hűtő? – érdeklődött.

– Nincs lezárva – felelte Lilla határozottan. – Egyszerűen külön van. A közös a konyhában. Tessék.

Kiment a szobából, az orvosnő pedig intett a mentőtisztnek, hogy maradjon, majd követte őt. A konyhában Lilla a nagy hűtőszekrényre mutatott, amelynek ajtaján még mindig ott lógott a hírhedt mágneses tábla, felosztott oszlopokkal. A hűtő tele volt. A szülők polcai roskadoztak a virsliktől, felvágottaktól, sajtoktól, joghurtoktól – mind Zoltán vásárlásai.

– A páciens alultápláltságra és éhség miatti rosszullétekre panaszkodik – mondta Lilla nyugodtan, miközben kinyitotta az ajtót. A hangja érzelemmentes volt, szinte bemondószerű. – Ez az ő részük. Megnézheti, van‑e nyoma hiánynak vagy vitaminhiánynak az itt található ételek alapján.

Az orvosnő némán végignézett a polcokon. A tekintete végigsiklott a mágneses táblán, a rendezett feliratokon. Ezután szó nélkül visszafordult a szobába. Lilla ment utána.

– Nos, doktornő? – kérdezte Zoltán idegesen.

Az orvosnő összecsukta a táskáját.

– Objektíven nézve komoly eltérést nem látok. A vérnyomás rendben van, a szívritmus szabályos. A gyengeség és a szédülés lehet idegi eredetű. Pihenést javaslok, a stressz kerülését, és – itt egy pillanatra megállt – rendszeres, megfelelő táplálkozást. Az ehhez szükséges élelmiszer a lakásban rendelkezésre áll. Ha romlana az állapot, hívjanak újra. Viszontlátásra.

Az ajtó felé indult. Lilla kísérte ki. Az előszobában, miközben már a kabátját vette fel, az orvosnő egy pillanatra megállt. Ránézett Lillára. Fáradt szemében valami csendes együttérzés villant fel – nők közti, kimondatlan szolidaritás.

– Kislányom – mondta halkan, úgy, hogy a többiek ne hallják. – Naponta három ilyen hívásom van, különböző okokkal. Tartson ki. Ne engedjen. A határok nem kegyetlenségek. Hanem higiénia. Lelki higiénia.

Biccentett, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Lilla egyedül maradt az előszoba csendjében. A szülők szobájából elégedetlen suttogás szűrődött ki. Az előadás megbukott. Az orvos nem volt hajlandó részt venni a játékukban. De ez az apró, szilárd támogatás egy teljesen idegen embertől többet jelentett Lillának abban a pillanatban, mint András bármely szava. Külső megerősítés volt: nem őrült meg. Nem kegyetlen. A saját otthonát védi.

Mély levegőt vett, majd visszament a nappaliba. András ránézett, a tekintetében megkönnyebbülés és szégyen keveredett.

– Ennyi volt? – kérdezte.

– Ennyi – felelte Lilla. – A műsor véget ért. De – tette hozzá a szülők ajtaja felé pillantva – a szünet rövid lesz.

A mentők látogatása utáni hét nap néma feszültségben telt. Nem a kibékülés csendje volt ez, hanem a vihar előtti, vibráló nyugalom. Erika, megalázva a kudarc miatt, alig hagyta el a szobáját. Zoltán komoran járkált, pillantása vádoló volt, valahányszor összefutott Lillával vagy Andrással. Lilla érezte, ahogy a feszültség sűrűsödik, tapinthatóvá válik.

Nem várta meg a következő csapást. Az orvos szavai – „lelki higiénia” – végleg helyretettek benne valamit. Tudta, most kell lépnie, amíg a kudarc hatása friss. Két estét töltött munka után a számítógép előtt, higgadt, módszeres munkával. Olyan feladattal, amelynek semmi köze nem volt a munkájához.

Péntek este, amikor András egy fárasztó hét után a tévé előtt próbált kikapcsolni, Lilla pedig teát főzött, Zoltán kilépett a nappaliba. Néhány másodpercig fia hátát nézte, majd megszólalt. A hangjából eltűnt minden korábbi passzív agresszió. Hideg, csiszolt keménység maradt.

– Elég volt. Vége a játszmáknak.

András megfordult. Lilla megdermedt a vízforralóval a kezében.

– Ezt hogy érted, apa?

– Úgy, ahogy mondom. Anyáddal mindent megbeszéltünk. Ezek a gyerekes költségvetések meg hűtőszabályok megalázóak és elegünk van belőlük. Itt élünk. Be vagyunk jelentve. Nem fogjuk eltűrni, hogy minket, időseket kenyérrel zsaroljanak.

– Senki nem zsarol titeket – mondta András fáradtan. – Szabályokat hoztunk. Igazságosakat.

– Igazságosakat? – horkant fel Zoltán. – Az az igazságos, ha egy fiú tiszteli a szüleit. Nem pedig eltartottként kezel minket. A lakás házasság alatt van. Lehet, hogy nem a mi pénzünkből, de akkor is közös. Erkölcsileg biztosan van részünk benne. És ha be vagyunk jelentve, jogaink vannak. Nem lehet csak úgy kirakni minket, mert a feleséged úgy akarja.

András felpattant. Az arca vörös lett a dühtől és a tehetetlenségtől.

– Ez most fenyegetés? Bírósággal jöttök? Ennyi után?

– A méltóságunkat védjük! – csattant fel Zoltán. – És a jogunkat a lakhatáshoz. Ha nem akarsz velünk élni, ahogy egy fiúhoz illik, akkor elmegyünk a végsőkig. Perre visszük. Majd a bíróság eldönti, ki a papucs.

A „bíróság” szó súlyosan zuhant a levegőbe. András ledermedt. Erre nem számított. Hisztire igen, de ilyen nyílt jogi zsarolásra nem. A talaj kicsúszott a lába alól.

Ekkor Lilla megszólalt. Nem emelte fel a hangját. Letette a forralót az asztalra, határozott koppanással. Minden tekintet rá szegeződött. Halvány volt, de nyugodt.

– Zoltán – mondta tárgyilagosan. – Több alapvető dologban téved. Vegyük sorra.

Bement a hálószobába, majd visszatért egy kék kartonmappával. Az asztalra tette, mintha sakkban lépne mattot.

– Először is: a lakás nem közös vagyon. Három évvel a házasság előtt vásároltam, a nagymamám ajándékba adott pénzéből. – Kinyitotta a mappát. – Itt a tulajdoni lap. Az egyetlen tulajdonos én vagyok. És itt – egy másik papír – a közjegyzői ajándékozási szerződés, célmegjelöléssel.

Zoltán arca elsápadt. András döbbenten nézte a papírokat.

– Másodszor: a bejelentett lakcím nem jelent tulajdonjogot – folytatta Lilla, újabb lapokat elővéve. – Csak a lakhatás tényét igazolja, amely bíróságon megszüntethető, ha az együttélés ellehetetlenül.

– Önök megsértik az én alkotmányos lakhatási jogomat – sorolta tovább változatlan hangon. – Folyamatos konfliktusokkal, alaptalan segélyhívással, pszichés nyomással, személyes tárgyaim megrongálásával. Minden dokumentálva van. Tanúk, jegyzőkönyv, fényképek.

Csend lett. Zoltán tekintete a mappán pihent. A blöffje összeomlott.

– Te… te perelni akartál minket? – nyögte, Andrást keresve a szemével.

– A családomat védem – javította ki Lilla. – A döntés most az önöké.

A mappa összecsukódott. A hang ítéletként csengett.

– Vagy elfogadják a határokat. Vagy jogi útra tereljük. A vége ugyanaz lesz, csak akkor véglegesen.

A hűtő zúgása töltötte be a csendet. Zoltán lesütötte a szemét. A játszma véget ért.

András Lillát nézte. Döbbenet, tisztelet és félelem keveredett benne. Most látta először így: erősnek, rendíthetetlennek. És érezte, hogy ebben a harcban ő maradt le.

A következő napok némasága már más volt. Üres, súlyos. A szülők bezárkóztak. András pedig egyre inkább magába zuhant. Éjszakánként forgolódott, az erkélyen cigarettázott. Lilla nem sürgette. Tudta: ezt a döntést neki kell meghoznia.

A fordulópont csütörtök este jött el. Zoltán leült Andrással szemben.

– Így élünk majd? – kérdezte keserűen. – Anyád sír. Te meg győztél.

András kikapcsolta a tévét.

– Nem hagytalak el benneteket – mondta halkan. – De nem élhetek így.

– A szívedben hagytál el – csapott a mellkasára az öreg.

András felállt, bement a hálóba. Lilla könyvet olvasott. Leült az ágy szélére, fejét a kezébe temette.

– Elég – suttogta. – Nem bírom tovább.

– Nem vagy szörnyeteg – mondta Lilla halkan. – Felnőtt döntést hozol.

András felnézett, arcán csendes könnyek csillogtak.

– Szeretlek – mondta. – És közös jövőt akarok. Egy igazi otthont.

A szavai ott maradtak a levegőben, előkészítve azt az utat, amelyen a következő napokban már nem lehetett tovább halogatni a végső döntést.

A cikk folytatása

Sorsfordulók