Zoltán egyetlen, határozott mozdulattal András elé lökte a füzetet az asztalon. A papír tompán csattant, mintha maga is nyomatékosítani akarná mindazt, ami benne állt. Andrásnak rossz előérzete támadt. Lassan felnyitotta a borítót.
A lapokat precíz, szinte gépies betűk borították. Dátumok sorakoztak egymás alatt. Megnevezések. Összegek. Az apja jellegzetes, könyvelői pontosságú kézírása, amelyben soha nem volt helye érzelmeknek.
„1998 – Nike sportcipő Andrásnak (akkori árfolyamon kb. 300 dollár). Mai értéken, inflációval és kamattal számolva: 150 000 Ft.”
„2002–2005 – Matematika különóra, összesen 120 óra. Óradíj akkor: 500 Ft. Összesen: 60 000 Ft. Szolgáltatási árnövekedéssel korrigálva: 300 000 Ft.”
„2006 – Használt ‘kilences’ vásárlásához nyújtott segítség: 200 000 Ft (erkölcsi amortizációval és elmaradt haszonnal növelt összeg).”
A felsorolás nem ért véget. Kabát. Számítógép. Pénz az „első önerőhöz” egy soha meg nem valósult lakásra. Tétel tétel után. Minden sor olyan volt, mint egy hideg, személytelen ítélet. Gyerekkor. Kamaszévek. Szükségletek és támogatás – mind átváltva forintra, megszorozva abszurd szorzókkal, és végül egyetlen fogalommá sűrítve: tartozás.
András keze remegni kezdett. A számokba bámult, ebbe a kegyetlen leltárba, és érezte, ahogy belül minden felborul. Az emlékek melege, a hála, a valaha volt közelség darabokra tört ezeknek az oszlopoknak a jeges racionalitásán.
– Ez… ez micsoda? – kérdezte rekedten, alig tudva elszakítani a tekintetét a füzet lapjairól.
– Ez egy kimutatás, fiam – válaszolta Zoltán higgadtan. – A befektetéseink rólad. Nem követeljük vissza az egészet. Csak megmutatjuk, hogy amit most teszel, az nem valamiféle nagylelkűség a részedről. Ez adósságtörlesztés. Annak is csak egy kis része. Úgyhogy számon kérni rajtunk az „átláthatóságot”, és édesanyádat adagokra szorítani… ez a hálátlanság netovábbja. Tartozol. Érted? Nekem tartozol!
Az utolsó mondatot már szinte kiabálta, mellkasára bökve az ujját. Az arca, amelyet András addig mindig zárkózottnak ismert, most eltorzult a nyílt, leplezetlen dühben.
Valami elszakadt Andrásban. Évek nyomása, a folyamatos bűntudat, a soha véget nem érő „adósi” szerep terhe egyszerre tört felszínre.
– Nem tartozom nektek semmivel! – robbant ki belőle, hangja még a szomszéd szobában szóló tévét is elnyomta. – Mit gondoltok, eladtátok nekem az életemet? Minden falat kenyeret, minden ruhadarabot számlára írtatok? Ti a szüleim vagytok! Ez kötelesség volt! És én… én öt évemet, a pénzemet, az idegeimet rátok áldoztam! Ez szerintetek semmit sem ér? Az csak úgy van? Nem, apa! Te tartozol nekem! Tartozol egy köszönettel azért, amit Lillával eltűrtünk! Tartozol azzal, hogy tiszteletben tartod a határainkat! És azzal is, hogy legalább megpróbálsz megérteni!
Kapkodta a levegőt. A szemei égtek, nem a sértettségtől, hanem a tehetetlen dühtől. Látta, hogy az apja ösztönösen hátrébb lép a kiabálástól, de a tekintetében nem volt megbánás. Csak megsértett értetlenség és harag.
Ekkor kivágódott az ajtó. A küszöbön Erika állt, sápadtan, mögötte Lilla, arcán egyszerre rémülettel és harckészséggel.
– András! Hogy mersz így beszélni az apáddal?! – sikította az anyja.
De András már nem figyelt rá. Végignézett apján, a nevetséges füzeten, az anyján, és egyetlen, félelmetes felismerésre jutott. Itt nincs párbeszéd. Ők nem hallanak. Csak számolnak. Amit adtak, azt precízen összeadják, de azt, amit elvettek, teljesen figyelmen kívül hagyják.
Szótlanul, meggörnyedve félretolta az anyját, elhaladt Lilla mellett az előszobába, magára kapta az első keze ügyébe eső kabátot, és kiviharzott a lakásból. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte.
A csendben csak Zoltán nehéz, ziháló légzése hallatszott. Lilla nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a hálóba – ahhoz a kicsi hűtőhöz, amely ebben a háborúban az első védelmi vonallá vált, ahol már a szeretet és a rokonság is könyörtelen számokká redukálódott.
András hajnalban ért haza. A ruhája a hideg széltől és cigarettafüsttől bűzlött. Egyetemista kora óta nem dohányzott, de a régi kabát zsebében talált egy megkezdett dobozt. Szó nélkül levetkőzött, bement a fürdőszobába, és hosszú percekig állt a zuhany alatt, próbálva lemosni magáról az alantas, mocskos veszekedés érzését.
Lilla nem aludt. A sötétben feküdt, hallgatta, ahogy a férje óvatosan nyitja az ajtót, és érezte, ahogy benne a düh és a sajnálat egymásnak feszül. Düh azok iránt, akik idáig juttatták. Sajnálat András iránt – ezért az erős férfiért, akit az apai manipuláció rendszere újra elveszett kisfiúvá tett.
Reggel fagyos fegyverszünet uralkodott a lakásban. Mindenki kerülte a másikat. Erika sápadtan, elkenődött sminkkel jelent meg a konyhában, ivott egy pohár vizet, demonstratívan felsóhajtott, majd visszavonult. Zoltán ki sem jött a szobájából.
Kora délután éles, kitartó csengőszó törte meg a csendet. Lilla összerezzent a hálóban a laptopja fölött. András komoran emelte fel a fejét.
– Ki lehet az? – kérdezte halkan Lilla.
András vállat vont, és az ajtóhoz ment. Odakint Nóra állt, mögötte Balázs, kezében ajándéktasak egy tortával. Nóra arcán a jól ismert, feszült „béketeremtő” mosoly feszült.
– Szervusz, öcskös! – csilingelte, miközben befurakodott, és puszit nyomott András arcára. – Anya hívott, azt mondta, itt olyan a hangulat, mint vihar előtt. Gondoltuk, benézünk, kicsit kisimítjuk a dolgokat. Balázs, tedd be a tortát a hűtőbe!
Balázs, szokás szerint hallgatag és kissé zavarban, szó nélkül a konyha felé indult. Nóra közben ledobta a csizmáját, és körbejárta a nappalit, birtokló pillantással mérve fel mindent. A szeme egy pillanatra megakadt a hűtőre ragasztott mágneses táblán, az ajka fintorba rándult, de azonnal visszanyerte a mosolyát.
– Lillácska, hol bujkálsz? Gyere elő! – kiáltotta.
Lilla kilépett, idegennek érezve magát a saját otthonában. Köszönt, udvariasan. Nóra olyan erővel ölelte meg, mintha legjobb barátnők lennének.
– Na, meséljetek, mi ez a cirkusz? – huppant le Nóra a kanapéra. – Anya sír, apa hallgat, te András morcos vagy. Olyasmiket hallok, hogy külön kassza, külön hűtő… megőrültetek?
A hangja könnyed volt, szinte tréfás, de a szemében hideg, mérlegelő fény villant.
– Csak határokat húztunk – mondta fáradtan András. – És ezt senki nem akarja tiszteletben tartani.
– Határok, határok – legyintett Nóra. – Ez család, nem két ország! Jó, anya túlzásba esik néha az étellel. De régi iskola. Finomabban kellett volna. Nem így… mit is csináltatok? Éhezést? Könyvelést?
– Egy világos, elegendő összeget kaptak – szólt közbe Lilla. – És szabad kezet, hogy maguk osszák be. Ez teljesen normális.
– Kinek normális? – szűkítette össze a szemét Nóra. – Idegeneknek talán. De anya ideges, aggódik, nem tud pénzen gondolkodni, felmegy a vérnyomása. Neki törődés kell, nem elszámolás.
András nagyot sóhajtott.
– Nem a törődés megvonásáról beszélünk. Hanem ésszerű keretekről. Nekünk is vannak terveink.
– Tervek – vágott közbe Nóra, hangjában már acél csillant. – Értelek, Domi… András. De gondolj bele a mi helyzetünkbe. Anyu hív, zokog, azt mondja, kidobjátok. Mit csináljak? Rohanjak ide? Nekem is van hitelem, gyerekeim. Nem vihetem magamhoz őket. Így a te „határaid” mindenkinek gondot okoznak. Az egész családnak.
A csend súlyos lett. Balázs a padlót bámulta. Lilla gyomrát felfordította ez a logika. Nem a határok voltak a probléma, hanem hogy már nem voltak kényelmesek.
– Van egy javaslatom – jelentette ki Nóra ünnepélyesen. – A külön kassza lehet, hogy jogos, de túl hirtelen. Anyának ez sok. Legyen minden közös, mint eddig. De hogy Lilla nyugodt legyen, az elszámolást én vezetem. Pártatlanul. Én leszek a családi könyvelő. Havonta összesítés, minden blokk, minden kiadás. Anyának béke, nektek átláthatóság. Mindenki nyer.
Elégedetten mosolygott. Olyan felnőttnek, olyan ésszerűnek tűnt. Lilla azonban azonnal meglátta a csapdát. Pártatlan? Nóra, aki mindig is úgy gondolta, hogy az öccse „alul házasodott”? Aki mindig a szülők oldalán állt, mert az volt a legegyszerűbb?
András bizonytalan lett. A kimerültség és a béke iránti vágy megtette a hatását.
– Nem tudom… gondolkodnunk kell rajta.
– Min? – nevetett Nóra. – Hiszen ez a megoldás. Anya megnyugszik, apa nem morog, ti mindent láttok. Tökéletes.
Ekkor Erika lépett ki a szobájából. Amikor meglátta a lányát, az arca felragyogott.
– Nórikám! – ölelte át. – Beszélj velük, kérlek! Tönkretesznek!
– Nyugi, anya – simította meg Nóra. – Megoldjuk. Már van terv.
Később, amikor a szülők Balázzsal a konyhában teáztak, Nóra odalépett Andráshoz az ablaknál.
– Figyelj – mondta halkan. – Légy férfi. Zárd le ezt. Hadd csinálják. Neked ez aprópénz. Nekünk meg béke. Mert ha nem… hozzám mennek. És nekem nincs miből eltartani őket. Ugye nem akarod, hogy miattad menjünk tönkre?
Megveregette a vállát, és visszament. András ott maradt, teljes zűrzavarban. A nővére kimondta: nem békét akar, hanem hogy minden maradjon rajta.
Lilla odalépett, megfogta a kezét.
– Felajánlotta a könyvelést – mondta András üresen.
– Tudom. És tudom, hogy náluk az én joghurtom luxus, anyád krémje pedig szükséglet. Ez nem kompromisszum. Ez megadás.
András lehunyta a szemét. Csapdában volt. És tudta, hogy a döntése mindent meghatároz majd.
Nóra végül úgy ment el, hogy nem kapott választ. Utána maradt a félbevágott torta a közös hűtőben, mint néma szemrehányás.
Erika taktikát váltott. Ha nem lehet úrnő, majd mártír lesz. Apró panaszokkal kezdte: szédülés, gyengeség. Sóhajtozott, nem evett, panaszkodott.
A tetőpont kedden jött el. Lilla épp a gyógyszertárból ért haza, amikor Hajnalka, a szomszéd megszólította.
– Drágám, jól van minden? Anyósod olyan rosszul nézett ki…
Bent csend volt. Majd nyögés, egy tompa zaj. Zoltán kiáltása.
– Anyád rosszul van! Hívd a mentőt!
András elsápadt. Lilla nyugodtan lépett be. Erika az ágyon feküdt, színpadias pózban.
– Mentőt hívok – mondta András.
Ezúttal Lilla nem állította meg.
A jelenet folytatása már a következő részhez vezetett.