Az a vasárnap reggel ragyogó napsütéssel indult, mégis volt benne valami félrevezetően békés. A konyhát frissen őrölt kávé kesernyés illata és piruló pirítós melege lengte be. Lilla egy puha, világos köntösbe burkolózva állt a pultnál, és aprólékos mozdulatokkal krémsajtot simított a kenyérre. Ügyelt rá, hogy még a tányér se koccanjon: minden mozdulata azt szolgálta, hogy ez a törékeny, ritka csend még néhány perccel tovább éljen.
A nagy étkezőasztalnál már elfoglalták helyüket a hétvége valódi urai. Erika, az anyós, egyenes háttal ült, mintha legalábbis egy trónon foglalna helyet, mellette pedig Zoltán, aki teljesen elmerült az újságban, hangosan lapozva az oldalakat. Ötödik éve éltek együtt a fiatal házaspárral, szilárdan berendezkedve Lilla háromszobás lakásában. A mindennapok rendje nem volt hangos vagy látványos, mégis egy lassú, magabiztos térfoglalásra emlékeztetett.
András, Lilla férje, idegesen forgatta a kanalat az üres kávéscsészében. Tekintete végigsiklott az ismerős képen: az anyja, aki épp kibontott egy újabb édességet, az apja, aki szándékosan csörtetett a papírral, és a felesége, aki igyekezett észrevétlen maradni. A torka elszorult. Tudta, hogy ma fel kell borítania ezt az ingatag egyensúlyt.
– Erika, kér egy pirítóst? – kérdezte Lilla halkan, és odanyújtotta a tányért.
– Tessék? Nem, köszönöm – húzta el a száját az anyós. – Száraz ez a pirítós. Hol van a kaviár? Tegnap András hozott igazán jó, szemcsés fajtát.
Lilla a tálca közepén álló üvegre pillantott. A szülei hozták Debrecenből, drága ajándékként.
– Ott van az asztalon – felelte alig hallhatóan.
Erika lassan elvette az üveget, majd kimért mozdulatokkal kanalazni kezdte a kaviárt a tányérja szélére, mintha szívességet tenne.
– Vaj kellene ide, nem ez a gyurmaízű sajt – morogta, miközben késsel kente szét. – De jó lesz így is.
Lilla észrevette, hogy néhány sötétszürke ikraszem a terítőre hullott. Az anyós ügyet sem vetett rá. András is látta. Olyan erősen szorította a kanalat, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Apróság volt, mégis mindent elmondott: közöny, pazarlás, lenézés mindazzal szemben, ami másnak érték.
– Anya… apa… – szólalt meg András rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. Minden tekintet rá szegeződött. – Lillával szeretnénk beszélni veletek valamiről. Fontos dologról.
Zoltán leeresztette az újságot, gyanakvóvá vált. Erika lassan befejezte az evést, és vizsgálódva nézett a fiára.
– Sok mindent átgondoltunk – kezdte András, miközben a kezét figyelte. – A jövőről. Szeretnénk komolyan félretenni. Igazán komolyan. A család bővítésére. Egy saját gyerekre.
A konyhában megállt a levegő. Lilla késsel a kezében megdermedt. Tudta, mi következik, mégis belenyilallt a mellkasába a csend.
– Ez jó hír, fiam – törte meg végül Zoltán, de öröm helyett óvatosság csengett a hangjában. – A gyerek nagy dolog.
– Persze, nagyszerű! – kapta fel a fejét Erika, de a szeme összeszűkült. – Csakhogy miért kell ezt „megbeszélni”? Takarékoskodjatok csak. Zavar titeket az én kis segítségem? Hiszen én vezetem a háztartást.
Lilla nagy nehezen visszanyelt egy sóhajt. Erika „segítsége” leginkább abból állt, hogy kritizálta a rendet és kedve szerint pakolta át Lilla dolgait.
– Nem erről van szó, anya – András felemelte a fejét, és a szemében végre megjelent az a határozottság, amit régóta keresett magában. – Hanem arról, ahogyan élünk. Minden rendszertelen. Ezért úgy döntöttünk, hogy a jövő hónap elsejétől külön költségvetésre állunk át. Átlátható, világos szabályokkal.
Erika megállt a rágásban.
– Tessék? – kérdezte jeges hangon.
– Egyszerű – folytatta András, miközben libabőr futott végig rajta. – Mindannyiunknak külön bankkártyája lesz. A közös kiadásokat – rezsi, nagyobb vásárlások – felezzük egy alkalmazáson keresztül. Nektek, szülőknek, havonta fix összeget utalok. Élelmiszerre, személyes dolgokra. Előre meghatározott keretet. Ti döntitek el, mire költitek.
A csend teljes lett. Mintha még a falióra is elhallgatott volna. Zoltán arca elvörösödött. Erika lassan, feltűnően lassan letette a kést a tányérra. A csörrenés harangütésként hasított a levegőbe.
Végignézett az asztalon, majd a hűtőn, azon a tekintélyt parancsoló jelképen, ahonnan eddig bármikor bármit elvehetett. Az ő sajtja, az ő felvágottja, az ő gyümölcse. És Lilla joghurtjai, amelyeket Erika mindig fölösleges luxusnak tartott. Most mindennek gazdája és ára lett volna.
Az anyós arca nem dühtől torzult el, hanem őszinte értetlenségtől. Úgy nézett a fiára, mint egy árulóra, aki képtelenségeket beszél.
– Andriskám – remegett meg a hangja, nem sírástól, hanem feltörő indulattól. – És az étel hol lesz?!
Ez nem kérdés volt, hanem a világ rendjének összeomlása fölötti jajkiáltás. Hiszen az étel mindig ott volt. A hűtőben. Közös, ingyenes, az övé, mint anya és mint a ház rangidőse.
Lilla figyelte a jelenetet, belül jeges görcsbe rándulva. Andrásra nézett, és meglátta benne egyszerre a kérést és a támaszt. Egy alig észrevehető lélegzetvétel után megvonta a vállát.
– A boltban, Erika – mondta halkan, mégis tisztán. Nem tette hozzá, hogy „mint mindenkinél”. Ez kimondatlanul is ott lebegett. – A boltban.
Az ezt követő hét olyan volt, mintha ingoványon járnának. Felülről nyugodtnak tűnt minden, de minden lépés újabb apró konfliktussal fenyegetett.
Erika András bejelentését nem szabálynak, hanem Lilla átmeneti hóbortjának tekintette, amit a fia úgyis eltűr. „Majd kifárad” – mondogatta a barátnőjének telefonon, Lilla pedig véletlenül meghallotta a folyosón.
Az első komolyabb eset szerdán történt. Lilla egy hosszú munkanap és orvosi vizsgálatok után ért haza, csendre és könnyű vacsorára vágyva. Előző nap vett magának egy drága kecskesajtot szarvasgombával és néhány körtét – nem luxusból, hanem orvosi utasításra. Ezek a termékek egyszerre szolgáltak gyógyszerként és apró örömként a szigorú diétában.
Amikor kinyitotta a hűtőt, sem a sajtot, sem a körtéket nem találta. A polcon csak egy üres, zsíros nyomokkal teli tányér hevert. A szemetesben ott volt a sajt márkás csomagolópapírja.
A nappaliban, a tévé előtt Erika ült.
– Erika, nem látta azt a sajtot, ami itt volt fóliában? Meg a körtéket? – kérdezte Lilla, igyekezve nyugodt maradni.
Az anyós le sem vette a szemét a képernyőről.
– Ja, az a penészes? Kóstoltam belőle. Nem ízlett, keserű volt. Kidobtam, ne foglalja a helyet. A körték viszont jók voltak, azokat Andrásnak hagytam, szereti.
Lilla egy pillanatra lehunyta a szemét. Elképzelte, ahogy Erika fintorogva eszi meg az „ízléstelen” sajtot, amit Lilla a saját kártyájáról fizetett, abból a pénzből, amit mástól megvonva tett félre.
– Az a sajt kétezer forintba került – mondta halkan. – Az én diétám része volt.
– Na tessék! – csattant fel Erika. – Egy darab sajt miatt jelenetet rendezel! Majd veszek én a nyugdíjamból, ha ennyire kell!
Lilla nem vitatkozott. Megértette, hogy a szavak Erikának semmit sem jelentenek. Számára csak egy dolog volt valóságos: a hűtő közös, tehát minden benne az övé. András határai csak füstfüggönynek számítottak.
Másnap Lilla csendben, módszeresen cselekedett. Rendelt az interneten egy kisméretű, de tágas minibárt. Akkor hozták ki, amikor a szülők nem voltak otthon. András szó nélkül segített bevinni és a hálószobában, egy fotel mögött felállítani. Az arca sötét volt; látta, merre tartanak, és bűntudatot érzett emiatt.
Ezután Lilla elővett egy mágneses fehér táblát, amit korábban tervezéshez használt, és feltette a nagy hűtő ajtajára. Szép, rendezett betűkkel három oszlopot húzott: „Erika termékei”, „Közös”, „Lilla termékei”. A közös részbe ezt írta: „tej, kenyér, tojás, vaj”. A sajátjába egyelőre semmit. Mellé tett egy kupakos tollat mágnessel.
Ez nem kétségbeesés volt. Ez hadrend. A káosz szabályozott küzdelemmé alakítása.
Este Zoltán vette észre először a táblát. Hallgatott, morgott egyet, és elfordult, mintha illetlenséget látna. Erika később pillantotta meg, amikor kefirért ment.
Megállt, elolvasta a feliratokat. A háta megfeszült. Lassan Lillára fordult, aki nyugodtan mosogatott.
– Ez meg miféle firka? – sziszegte. – „Erika termékei”? Ez rólam szól? Már nem családtag vagyok, hanem rövidítés egy listán?
– A rend kedvéért van – felelte Lilla anélkül, hogy megfordult volna. – Hogy ne legyen félreértés. Hiszen külön költségvetésről beszéltünk.
– Rend?! – robbant Erika. – Ez sértés! Az én házamban táblák, mint egy kollégiumban! Vagy… – a tekintete a háló felé siklott, ahol kilátszott az új, fehér készülék sarka. – Mi az ott? Az egy másik hűtő?!
Átszáguldott a konyhán, feltépte a hálószoba ajtaját. Amikor meglátta a vadonatúj minibárt, furcsa hang tört fel belőle, félúton a nyögés és a rekedt nevetés között.
– Az én házamban második hűtő?! – ordította, már nem is nekik, hanem a világnak. – Vendég vagyok? A folyosón kell ennem? A feleséged elzár engem a saját lakásomban!
András ökölbe szorított kézzel állt. Látta Lilla arcát: fáradt volt és sápadt, de rendíthetetlen. Anyja jelenete nem fájdalom volt, hanem színjáték.
– Anya, ez nem a te lakásod – mondta halkan, mégis pengeélesen. – Ez Lilla lakása. Még a házasságunk előtt vette. A hűtő az ő tulajdona. Ahogy az étel is benne. Próbáltuk szépen. Nem ment.
Erika megszólalni sem tudott. A mondat, hogy „ez Lilla lakása”, jobban sújtotta, mint bármi más. Úgy nézett a fiára, mintha idegen nyelven beszélne. Aztán a mágneses táblára pillantott. Ez a hideg, könyvelői rend ijesztőbb volt minden veszekedésnél. Azt jelentette: vége. Vége a korlátlan hatalomnak.
Szó nélkül megfordult, és nagy csattanással bevágta a szobája ajtaját. Ez nem vereség volt. Csak szünet egy újabb támadás előtt. A hűtő körüli háború még csak most kezdődött.
Az utána következő csend sűrű és ragadós volt. Erika a passzív agresszióra váltott: nem ment a konyhába, ha Lilla ott volt, hangosan sóhajtozott a háló előtt, és kizárólag Zoltán által hozott olcsó tésztán és fagyasztott ételen élt, mintha önként éhezne tiltakozásként.
Lilla azonban érezte, hogy ez csak látszólagos nyugalom. A fő csapás máshonnan jön majd. És igaza lett.
Péntek este András későn ért haza, kimerült volt. Csendben megvacsorázott abból, amit Lilla hagyott neki a közös hűtőrészben, majd a nappaliba ment, ahol az apja a híreket nézte.
– András, gyere be egy percre – szólt Zoltán nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően. – Beszélnünk kell.
András és Lilla gyors pillantást váltottak. Aggodalom és fáradt elszántság találkozott. András bólintott, és követte az apját a szobájukba.
Zoltán bezárta az ajtót. A helyiség tele volt régi bútorokkal, idegen szigetként ékelődve a lakásba. Gyógyszerek, levendula és öreg könyvek szaga keveredett. Az apa leült az ablak melletti fotelbe, fiát egy sámlira mutatva. András inkább állva maradt.
– Na, szép munka – kezdte Zoltán, miközben rágyújtott egy olcsó cigarettára, fittyet hányva a tilalomra. – Anyádat kikészítetted. Most ott ül, sír, és az én nyomorúságos nyugdíjamból él. Elegáns.
– Apa, többet utalok nektek, mint a nyugdíjatok – felelte András hűvösen. – Ez tisztességes összeg. Anyu nem az étel miatt sír, hanem mert nem rendelkezhet más pénzével.
– Máséval? – fújta ki a füstöt Zoltán. – Kié az a „más”? A tiéd? Egy család vagyunk. Vagy már annyira a feleséged befolyása alatt állsz, hogy ezt is elfelejtetted?
András mellkasában ismerős, kellemetlen érzés mozdult: bűntudat keveredve haraggal.
– Nem felejtettem el semmit. Hálás vagyok. De a hála nem életfogytig tartó kötelezvény. Öt éve fizetem az ittléteteket: rezsit, ételt, gyógyszert, ruhát. Ez nem elég?
– Nem – vágta rá Zoltán, hangjában megcsillant a keménység. – Vannak adósságok, amiket pénzzel nem lehet kiegyenlíteni. Ez a kötelességed. És te ahelyett, hogy teljesítenéd, táblázatokat és hűtőket állítasz.
– Miféle kötelesség? – András torkában forrt a düh. – Felnőtt vagyok, saját családom van. Segítünk nektek, de nem tarthatunk el mindent feladva. Terveink vannak.
– Tervek! – gúnyolódott Zoltán. – Gyerekre gyűjtötök? És ki gyűjtött rád? Ki dolgozott, hogy bekerülj abba az iskolába? Ki vette meg az első márkás cipődet, hogy ne lógj ki?
– Apa, ez húsz éve volt! – fakadt ki András. – Hálás vagyok érte! De már százszorosan visszaadtam!
– Semmit sem adtál vissza! – Zoltán hirtelen felállt, a komódhoz lépett, kihúzta az alsó fiókot, és elővett egy kopott, kockás füzetet. – Tessék. Erről majd beszélünk.
És a kezében tartott füzet súlya már előre jelezte, hogy a következő beszélgetés egészen más szintre emeli ezt a háborút.