Nem akart olyan szülővé válni, mint azok, akik évekig próbálják kirángatni a gyereküket kétes helyekről, akiknek a karját kell szorítani, amikor lopáson kapják, és akik végül mások hibáiért is felelősséget vállalnak. Nem kívánta azt az életet, ahol idegen apáktól született gyerekeket kell majd felnevelnie, miközben a saját lánya lassan teljesen kicsúszik a kezéből.
Ezt az egészet nem akarta. Egyáltalán nem.
Nem bírta volna végignézni, ahogy az a kislány, akit egykor ringatott és mesével altatott, torzzá válik, olyanná, akit már alig ismer fel. Elfogyott az ereje, nem tudta már újra formálni, be kellett vallania magának: kudarcot vallott. Igen, kimondta. Szerette a lányát, feltétel nélkül, de hitt abban is, hogy aki felnőtt életet akar élni, annak vállalnia kell a következményeket. Nem lehet félig gyerek, félig felnőtt.
Sajnálta, hogy idáig jutottak.
Nem tartozott azok közé az anyák közé, akik mindent magukra vesznek, és közben azt hajtogatják, hogy ez az ő sorsuk, az ő keresztjük, amit némán kell cipelniük.
Lillát rázta a belső feszültség. Soha, de soha nem emelte fel a hangját sem a férjével, sem a lányával szemben. Mindig higgadt volt, visszafogott, kiegyensúlyozott. Most mégis úgy érezte, mintha valami végleg eltört volna benne.
Ott ült a konyhában, az ablakot nézte, de valójában nem látott semmit. Belül üresség tátongott.
– Anya… anyukám… – szólalt meg mögötte a lánya alig hallhatóan. – Anya… kérlek, bocsáss meg. Félek.
Lilla lassan odalépett hozzá, nem szólt egy szót sem, csak magához ölelte. Hosszú ideig álltak így, összekapaszkodva, mintha mindketten attól tartanának, hogy ha elengedik a másikat, minden újra darabokra hullik.
– Sajnálom, anya… – suttogta a lány.
– Te is bocsáss meg nekem, kicsim… – válaszolta Lilla remegő hangon.
A lány később összeszedte magát. Behozta a lemaradásait az iskolában, utolérte a többieket, és szemmel láthatóan megváltozott. Valahol mélyen még mindig ott volt benne az a régi, szeretetre éhes gyerek, de már felelősségteljesebb, érettebb lett. Olyan fiatal nővé vált, akire Lilla újra büszke tudott lenni.
Senki sem tudta, min ment keresztül Lilla azon a napon. Mennyire fájt kimondani azokat a mondatokat, mennyire rettegett attól, hogy a lánya egyszerűen összecsapja az ajtót, és eltűnik az életéből.
De túlélte. Megerősödött. Most csendes, rendezett életet éltek együtt. Sok időt töltöttek beszélgetéssel, jártak moziba, színházba, a lánynak megvoltak a saját barátai. Lillának is lett valakije: az új kolléganő a munkahelyén, akivel hamar egymásra találtak, mintha ezer éve ismerték volna egymást.
Lilla élete gyökeresen átalakult. Addig nem is sejtette, hogy ilyen könnyűnek, ilyen tisztának is lehet érezni a mindennapokat.
– Szia, Lilla.
– Szia.
– Visszajöttem.
– Hova?
– Hát… haza. Hova máshova?
– Álljunk csak meg. Te elmentél. Elvitted a pénzt, az autót, a nyaralót. Nekem hagytad a lakást, nekem és Nórának. Elváltunk, papíron is. Akkor mégis hova tértél vissza?
– Hozzád, Lilla. Hiszen te… te szeretsz engem.
– Ja, értem már. Szerettelek. Nagyon. Annyira, hogy közben teljesen elvesztettem magam. Most viszont – látod – végre megtaláltam.
Te pedig menj csak vissza ahhoz, akit választottál.
– Haragszol. Dühös vagy. Fojtogat a sértettség, mert elhagytalak, és most, hogy visszajöttem…
– Menj el – mondta halkan Lilla. – A gyerekkel tarthatod a kapcsolatot, de hozzám ne közelíts. És tudd meg: már nem szeretlek. Furcsa, de ettől most szabadnak érzem magam.
– Van már valakid, igaz? Találtál mást, te szégyentelen…
– Tűnj el innen.
És ő hová is mehetett volna? Attól a nőtől már eljött, megunta, nem bírta azt az életet. Egy teljes évig vergődött, belefáradt. Azt hitte, majd visszatér Lillához, és minden folytatódik ott, ahol abbamaradt. De Lilla… hidegen elutasította.
Lillát ez már nem érintette meg. Meg sem rezdült benne semmi. Úgy reagált rá, mint egy bosszantó rovarra: elhessegette, aztán ment tovább a dolgára.
Nem szerette többé. Sokáig szeretett, mindent odaadott, amit csak lehetett. De annak vége volt. Nem maradt benne semmi.