És közben Lilla valóban élt. Sőt, mintha kivirágzott volna. A munkahelyén többen megjegyezték, hogy jól néz ki, frissebb, nyugodtabb lett. Senki sem tudta, hogy a férje elköltözött; nem panaszkodott, nem mesélt senkinek hosszan, nem keresett együttérzést.
– Lilla, te valahogy… – kezdte egyszer Emese az irodában, elmosolyodva.
– Milyen? – kérdezett vissza Lilla könnyedén.
– Nem is tudom. Mintha fiatalabb lennél. Olyan, mintha világítanál.
– Fogalmam sincs – vont vállat. – Talán csak jó kedvem van.
És ez igaz is volt. Lilla élte a mindennapjait, csendben, különösebb zaj nélkül, és először hosszú idő után valóban élvezte az élet ízét. Nem kellett azon törnie a fejét, mi kerüljön az asztalra, mivel lakassa jól a férjét. Ő és a lánya könnyű ételeket ettek, egyszerűen, feszültség nélkül. A lakás is fellélegzett vele együtt.
Csakhogy Nóra nem így látta. A kislány ajkai egyre gyakrabban biggyedtek le: az apja áruló, az anyja meg ilyen-olyan, képtelen volt megtartani egy férfit, micsoda szégyen, „normális családokban” ez nem történik meg. Aztán Nóra elszabadult. Egy újabb lyuk jelent meg a fülében, a haja egyik héten rózsaszín lett, a másikon lilás árnyalatú. Visszabeszélt, csípősen, sokszor kifejezetten durván.
Egy este cigarettaszagúan esett haza. Igen, dohányzott – és akkor mi van? Legközelebb már az alkohol szaga lengte körül. Nem telt el sok idő, az iskolából is telefonálni kezdtek: tiszteletlen, szemtelen, órákról lóg, nem lehet vele bírni.
Lilla beszélt vele. Újra és újra. De a szavak leperegtek róla. Felhívta a férfit is, elmagyarázta, mi történik. A vonal túlsó végén idegeskedés, szemrehányás, kiabálás: szerinte Lilla semmire sem képes egyedül. Lilla bontotta a hívást.
Még egyszer próbált nyugodtan beszélni Nórával. A lány morgott, megfeszült, mintha bármelyik pillanatban nekiesne. Lilla ekkor üzenetet írt Nóra apjának: közölte, hogy a lány hozzá költözik, ha szerinte ő alkalmatlan anya. A férfi visszahívta, ordítani kezdett a gyerekkel, mire Nóra az anyjára támadt, bevágta az ajtót, és nem engedte be.
Állj. Lilla megálljt parancsolt magának. Elég.
Újra csörgött a telefon. A férfi volt az, rá zúdította minden dühét. Lilla ekkor értette meg, hogy ott, a másik oldalon sincs minden rendben.
– Ne üvölts velem – mondta halkan, de határozottan. – Semmi közöm hozzád.
– A feleségem vagy! Papíron még mindig az enyém! – visította.
– Jó, hogy emlékeztettél – felelte Lilla. – Holnap beadom a válókeresetet.
Bement Nóra szobájába, hirtelen feltépte az ajtót. Káosz mindenütt. A lány cipőben feküdt az ágyon, fülhallgatóval. Lilla letépte róla, kihúzott mindent a konnektorból.
– Most figyelj rám – mondta. – Apád nem akar magához venni. Holnap elintézem a lakáscserét. Nekem lesz egy kétszobás lakásom, neked egy szoba egy társbérletben. Igen, külön költözöl.
A hangja nyugodt maradt, miközben kimondta: járhatsz iskolába vagy sem, ihatsz, dohányozhatsz, tehetsz, amit akarsz, nekem mostantól mindegy. Felnőttnek érzed magad? Elfogadom a döntésedet. Ha elvisznek egy intézetbe, hát így alakul. Tudod, mennyire szeretlek, de ezt a szeretetet semmibe veszed. Amíg nem vagy tizennyolc, adok pénzt ételre, ruhád van elég. Utána már magadra maradsz. Nem tudom, merre visz majd az utad, de én nem akarom tovább nézni, ahogy mindketten tönkremegyünk.