Felébredt.
És vele együtt a kérdések is. Mi lesz most vele? Hogyan él tovább? Hiszen neki is volt szerelme, abban élt, abból lélegzett, gyermeket szült neki. A lányukat. Azt tudta: a férfi a lányát valóban szerette, ez igaz volt, ezt soha nem vonta kétségbe.
Úgy döntött, hallgatni fog.
Hallgat, és kivárja, mi történik. Ő csendben maradt, a férfi is. Nem gyötrődött látványosan, nem magyarázkodott, nem történt semmi különös – csak élte tovább a mindennapjait.
Talán csak képzelődött?
Nem. Nem képzelődött. A másik nő fiút szült neki.
Fiút. Nem félt vállalni, pedig már nem volt fiatal, nem naiv kislány, hanem érett asszony, Lillával egykorú, negyven körül. És mégis: egy nős férfitól gyereket hozott a világra.
Mi van, ha mégis a feleségét szereti?
Talán csak félrelépett. Egy botlás volt az egész.
És ha nem hagyja el őt, akkor miért kellett ez az egész?
Így nyugtatta magát Lilla, mert a férfi továbbra is hallgatott.
Aztán mégis elhatározta magát.
Lilla erre várt.
És akkor hirtelen megértette: a szerelem már nincs ott. Nem maradt más, csak kimerültség. Üresség.
Bárcsak vége lenne már mindennek – gondolta fáradtan. Elege volt a rettegésből, az ideges várakozásból, abból, hogy mindig remél, hogy egyszer majd viszontszeretik. Belefáradt abba, hogy lopott pillantásokat keressen, véletlen tekintetekbe kapaszkodjon.
A férfi beszélt. Hosszan. Arról, hogy milyen világossá vált számára minden, amikor találkozott azzal a nővel. Hogy most értette meg, milyen érzés egy igazán szeretett ember mellett élni.
Lilla közben emlékezett. Az esküvő utáni sétára. Ő ment elöl, kezeit a zsebébe süllyesztve.
Mindig így járt. A keze a zsebében, nehogy karon fogják. Ha mégis megtette, finoman kibújt, és kicsit oldalra lépett.
Így éltek le mindent. Ő mindig fél lépéssel arrébb, Lilla utána.
Amikor a lányukkal sétáltak, ők mentek elöl, Lilla megint mögöttük.
– Értem – mondta halkan. – Menj.
A férfi megdöbbent. Menj? Csak így? Elengedi? Hiszen ő szereti, őrülten szereti – hogy lehet ez?
– Elmegyek, Lilla. Végleg. Elhagylak.
– Hát akkor menj – felelte csendesen. – Értem. Ott van a gyerek. Ő… akit szeretsz.
Düh öntötte el a férfit. Hogy meri ezt ilyen nyugodtan mondani? Majd sír még – gondolta. Hozzászokott, hogy Lilla mindig hűségesen mögötte maradjon. Most meg csak ennyi: menj.
Felállt. És elment. A másikhoz. A szeretetthez.
A nő örült. Fiút szült neki, örököst.
Új élet kezdődött a férfinak, a szeretett nő oldalán.
– Fogd meg a fiút, cseréld ki a pelenkáját, játssz vele, kelj fel éjjel hozzá.
Ehhez nem szokott hozzá. Lilla mindent megoldott egyedül, vasalta az ingjeit, rendben tartotta az életét. Most fintorgott: ez az új, szeretett nő…
A lakás rendetlen volt. A nő nagyobbik lánya, majdnem egyidős Lilla lányával, hanyag, nem segít semmit. Az ingek elfogytak. A zoknik lyukasak.
– Miért nincs vacsora? Már megint tészta? Hogyhogy nem volt időd? És a lányod mit csinált egész nap?
A gyerek koszos volt, a nő zilált, a lakás bűzlött a mosatlan gyerekruháktól. Minden idegesítette. Úgy érezte, mindent tönkretettek a rigolyáikkal.
És újra eszébe jutott Lilla.
Nem először.
És közben Lilla élt. Csendben, tovább.
Ő pedig… ő még csak most kezdett emlékezni arra, mit veszített el.