Lilla már jóval azelőtt várta a férjét, hogy a kulcs megfordult volna a zárban. Régóta érezte: valami megtelepedett körülöttük, mintha a levegő sűrűbb lenne, mintha egy láthatatlan jelenlét keringene a szobákban. Ott volt akkor is, amikor a férfi a telefonját nézte, elrévedt mosollyal az arcán, és ott érkezett vele együtt minden este a munkából.
Valami megfoghatatlan.
Halkan lépett be, az ajtó alig nyikordult. Nem nézett rá, csak egyenesen a konyhába ment.
Csend ereszkedett közéjük.
– Beszélnünk kell – szólalt meg végül rekedten.
– Hallgatlak – felelte Lilla üres hangon.
– Én… Lilla, próbálj megérteni. Vártam, amíg Nóra felnő, de neked is értened kell…
Lilla lehunyta a szemét. Tudta, hogy ez a nap eljön. Mindig is tudta, hogy egyszer elmegy. Nem érte váratlanul: régóta tisztában volt a másik nővel, a másik élettel, a gyerekkel is.
Egy pillanatra átvillant benne a gondolat, hogy fiút kellett volna szülnie neki, de azonnal el is engedte. Akkor is elment volna.
Volt idő, amikor mégis hitt benne. Abban, hogy valódi az, ami köztük van, hogy sikerült elfelejtenie azt a régi, beteljesületlen szerelmet. Azt valóban maga mögött hagyta – csakhogy közben rátalált egy másikra.
Lilla teljes szívéből szerette. Lesett minden rezdülésére, minden szavára, miközben ő érzelmileg mindig kissé távol maradt. Az ő szíve máshol volt: egy szép, ragyogó, merész nőnél. Lilla akkor még mezítlábas kislány volt, naiv és reménykedő.
Azt a nőt szerette igazán: sötét szemű, hangos nevetésű, feltűnő teremtést. Csakhogy a nő mást választott.
Bosszúból – vagy dacból – kérte meg Lilla kezét. Tudta, hogy a lány rajong érte. Lilla alig hitte el a szerencséjét, kipirulva rohant haza, mintha láz gyötörné. Végre észrevette őt. Nemcsak észrevette: feleségül kérte. Gondolkodás nélkül igent mondott.
Az anyja csak a fejét csóválta: minek ez, nem szeret, ráadásul öt évvel idősebb, ő már férfi, te még gyerek vagy. De ki hallgat ilyenkor az anyjára? Lilla sem hallgatott, vakon követte a szerelmét.
Az esküvő előtt kimondta: nem szereti. Nem azt mondta, hogy álljanak meg, csak azt, hogy nincs benne szerelem. Lilla viszont szeretett. Úgy, hogy kettőjüknek is elég lett volna. Ki is mondta. Ő bólintott, elfogadta.
Jó férj volt: nem ivott, nem bántotta, együtt jártak moziba, kétévente elutaztak Balatonszemesre vagy Révfülöpre, imádta a lányukat. Lilla már azt hitte, így telik el az életük. De nem így lett.
Most értette meg igazán: mindig is erre várt. Semmi sem változott, csak az, ami eddig is ott lebegett körülöttük, most testet öltött. A boldog tekintet, a könnyű mosoly, a meglágyult hang – mind ismerős volt.
Fel kellett volna csak engednie? Elengedni, mintha semmi sem számítana? Talán csak kaland? Nem. Ez nem az. Ez szerelem.
A sérelem felkavarta: máshoz így mosolyog, miközben vele tizenöt évet élt le. Miért? Kényszerből? Mintha azt mondta volna: nem szeretlek, de veled maradok. Lilla szeretett. Mindig. Ő pedig mindig egy lépéssel odébb állt.
Szerelme volt. És Lilla ekkor értette meg igazán, hogy a csendnek még nincs vége.