A nő egy pillanatra megdermedt, mintha nem hinné el, amit hall.
— De ezt így nem fogadhatom el… — szólalt meg bizonytalanul.
— De igen — felelte Andrea halkan, mégis határozottan. — Csak annyit kérek, hogy gyere vissza máskor is, amikor módodban áll.
Az asszony magához szorította a csomagot, ujjai belemarkoltak a papírba. A tekintete elhomályosult, majd apró fény gyúlt benne.
— Köszönöm… nem is tudja, mennyit jelent ez most nekünk — suttogta.
Amikor kilépett az ajtón, Andrea apja odalépett a pulthoz.
— Jól tetted — mondta egyszerűen.
— Tudom, milyen helyzet ez — válaszolta Andrea, anélkül hogy ránézett volna.
Este, miután a pékség bezárt, Andrea az ablaknál ült egy bögre teával. Az apja mellette egy régi zsámolyt javított, csavarhúzóval a kezében. Odakint az olvadó hó szürke csíkokban tűnt el, az aszfalton tócsák csillogtak a lámpák fényében.
— Min jár az eszed? — kérdezte az apja, miközben letette a szerszámot.
— Azon, hogy mennyire különösen alakult minden.
— Mi volt ebben olyan furcsa?
— Ha Gábor Rácz azon az éjszakán nem rak ki… sosem találom meg azt a kis füzetet. Nem tudok meg semmit rólad. Valószínűleg maradtam volna mellette, és azt hittem volna, ez az életem rendje.
Az apja elhallgatott, majd lassan félretolta a zsámolyt.
— Néha a rossz dolgok éppen időben történnek — mondta végül.
— Igen — bólintott Andrea.
Csend telepedett rájuk. Kisvártatva Andrea kihúzott egy fiókot, és elővett egy régi gyerekkabátot. A bélése itt-ott szakadt volt, az anyaga kifakult. Az asztalra terítette.
— Miért őrzöd még mindig? — kérdezte az apja.
— Hogy emlékeztessem magam — felelte. — Arra, hogy egyetlen éjszaka alatt minden megváltozhat. És arra is, hogy a legfontosabb dolgok sokszor ott rejtőznek, ahol nem is keresnénk.
Az apja bólintott, kezébe vette a kabátot, végigsimított a megkopott szöveten.
— Akkoriban attól féltem, hogy kidobja… hogy sosem találod meg. Minden hónapban küldtem a pénzt, és közben azon aggódtam, hiába teszem.
— Nem volt hiába — mondta Andrea halkan.
— Most már látom — felelte az apja.
Andrea ránézett: az őszülő hajra, a fáradt, mégis meleg tekintetre, azokra a kezekre, amelyek húsz éven át dolgoztak érte. És ekkor értette meg igazán, hogy soha nem volt egyedül. Egyetlen pillanatban sem.
Odakint felgyulladtak az utcai lámpák, a város az estére készült. Andrea kiitta a teáját, felállt, pakolni kezdett. Az apja mellé lépett, segített. Szavak nélkül tették a dolgukat, természetesen, mintha mindig is együtt éltek volna így.
Ebben a hallgatásban több volt, mint mindabban, amit Gábor Rácztól húsz év alatt valaha hallott.
Andrea lekapcsolta a villanyt, kulcsra zárta a pékséget. Az apja már kint várta. Egymás mellett indultak el az esti utcán — két ember, akik elveszítették egymást, majd újra egymásra találtak.
Néha mindent el kell veszíteni ahhoz, hogy az ember felismerje, mije van valójában.