A taxi végleg eltűnt a kapualj sarkán túl. Andrea még mindig hátranézett az üveg mögül: Gábor Rácz egyre kisebb lett a távolban, majd teljesen felszívódott az udvar mélyén. Ott maradt egyedül, tanácstalanul, ahogy eddig mindig is.
Három nappal később Andrea újra találkozott az apjával. A férfi büszkén mutatta meg, min dolgozott mostanában: saját kezűleg ácsolt polcokat, kis szekrényeket, alacsony sámlikat. Minden darabon látszott, hogy időt és figyelmet szánt rájuk.
— Folytatod még a munkát? — kérdezte tőle az apja óvatosan.
— Nem tudom — vont vállat Andrea. — Inkább valami sajátba kezdenék. Talán egy pékséget.
— Tudsz sütni?
— Húsz évet lehúztam az üzemben, apa. Elég jól megtanultam.
A megszólítás akaratlanul csúszott ki a száján. Az apja megmerevedett, aztán elmosolyodott — visszafogottan, mintha nem lenne biztos benne, hogy joga van hozzá.
— Segítsek, amiben tudok?
— Igen. Jó lenne.
Csendben dolgoztak együtt. Andrea kibérelt egy régi ház földszintjén egy kis helyiséget, azt tették rendbe. Az apja polcokat rögzített, ő közben festette a falakat. Alig beszéltek, mégis értették egymást; nem volt szükség magyarázatokra.
Egy este, amikor a munka után a mosdónál mosták le a kezükről a festéket és a port, kopogtak. Andrea ajtót nyitott.
Gábor állt a küszöbön.
Józan volt, frissen borotválva, tiszta kabátban. A kezét a zsebében tartotta, mintha attól félne, hogy remeg.
— Beszélnünk kell — mondta.
— Nincs miről.
— Andrea, tudom, hogy van pénzed. Hallottam… mindegy, kitől. Nagyon kellene. Adósságok, komolyak. Kölcsönkérnék, visszaadom, esküszöm.
Andrea végignézett rajta. Húsz év emléke volt ebben a pillantásban: minden mozdulata, minden megszokott hazugsága.
— Nem.
— Mi az, hogy nem?! — csattant fel. — Ennyi év után? Nem vagyok idegen!
— Pont ezért nem.
Az apja ekkor lépett ki a helyiség belsejéből, egy ronggyal törölgetve a kezét, és szó nélkül megállt Andrea mellett.
Gábor felváltva nézett rájuk.
— Szóval ez van? Meglett apuci, én meg felesleges lettem?
— Soha nem voltál nélkülözhetetlen — felelte Andrea halkan. — Csak sokáig nem akartam ezt belátni.
— Megbánod! — Gábor közelebb lépett, ujjával Andrea mellkasába bökött. — Azt hiszed, a pénz megvéd? Senki vagy! Az is maradsz!
Az apja előrelépett volna, de Andrea feltartotta a kezét.
— Menj el, Gábor.
— Engedj be! Legalább hadd lássam, mire költöd! Hiszen az az én pénzem is, eltartottalak!
— Magamat tartottam el. Te csak ettél és ordítottál.
Gábor keze lendült, de az apja elkapta a csuklóját. Erősen szorította, Gábor felszisszent.
— Engedj el!
— Menj el — mondta az apja csendesen. — Most, amíg magadtól tudsz.
Gábor kirántotta a kezét, visszahátrált a küszöbre.
— Menjetek a pokolba! Dögöljetek meg itt ketten!
Megfordult, és elment. Andrea bezárta az ajtót, nekidőlt a hátával.
— Jól vagy? — kérdezte az apja.
— Igen.
A férfi hosszan ránézett, majd bólintott.
— Akkor fejezzük be azt a polcot.
Visszatértek a munkához. Andrea festett, az apja tartotta a deszkát. Sokáig hallgattak, végül Andrea megszólalt:
— Köszönöm.
— Mit?
— Hogy nem tűntél el akkor végleg.
Az apja letette a deszkát, megtörölte a kezét.
— Én köszönöm, hogy nem küldtél el.
Andrea elmosolyodott. Napok óta először — igazán.
A pékség márciusban nyílt meg. Kicsi volt: négy asztal, egy pult. Andrea éjszakánként sütött kenyeret, kalácsot, pitéket. Az apja reggelente segített, kiszállította a rendeléseket a környéken.
Az emberek jöttek. Először kíváncsiságból, később a minőség miatt. Andrea nem spórolt az alapanyagokon, kézzel gyúrta a tésztát, ahogy annak idején megtanulta.
Egy reggel egy fiatal nő lépett be egy kisgyerekkel. Sovány volt, kopott kabátban. Sokáig válogatott, majd a pulthoz ment.
— Két káposztás pitét szeretnék… csak most nincs nálam pénz. Holnap hozom, ígérem.
Andrea szó nélkül becsomagolta a két pitét, és átnyújtotta neki.
— Vidd csak. Holnap sem kell.