— Mennyi? — kérdezte Andrea halkan, mintha attól tartana, hogy a szám kimondva szétesik.
— A számlán a kamatokkal együtt… — a pult mögött ülő lány újra a monitorra pillantott, a hangja ösztönösen lehalkult — valamivel több mint tizenkétmillió forint.
Andrea először nem fogta fel. Visszakérdezett. A lány megismételte, ezúttal tagoltan, szinte szótagolva, mintha tanítani akarná a valóságot.
— Van még egy üzenet a befizetőtől. Szeretné elolvasni?
Andrea bólintott. A monitor elfordult felé. A képernyőn egy cím jelent meg — a városukban, az öreg, lepattogzott vakolatú öt emeletesek környékén — alatta két rövid sor:
„Bocsáss meg. Gyere el, ha képes vagy rá.”
A taxit a lány intézte. A válláról levette a kardigánját, és Andrea kezébe nyomta, hogy eltakarja a köntöst. A sofőr nem kérdezett semmit, csak futó pillantást vetett rá a visszapillantó tükörben.
A cím ismerős volt. Az a környék, ahol gyerekként lakott. Szűk udvarok, málló lépcsőházak, rozsdás hinták egy elhanyagolt játszótéren.
A harmadik emeletre gyalog ment fel. Hosszú ideig állt az ajtó előtt, a csengő fölé emelt kézzel, mielőtt végül megnyomta.
Egy magas, ősz férfi nyitott ajtót munkaruhában. Amikor meglátta, megrándult az arca.
— Andikám… — szakadt ki belőle a szó.
Andrea nem felelt.
— Gyere be — lépett félre rekedten.
A lakás apró volt, egyetlen szoba, de rendben tartott. Friss festékszag terjengett. Az asztalon szerszámok hevertek, a sarokban egy házilag összerakott polc állt.
Az apja a konyhába kísérte, leültek egymással szemben.
— Megtaláltad a betétkönyvet — mondta kérdés nélkül.
— Igen.
Az asztalra tette a kezét. Nagy, kérges ujjak, régi bőrkeményedésekkel. Andrea emlékezett rájuk — ezek a kezek emelték a vállára, amikor a parkba mentek.
— Nem mertem előkerülni — folytatta tompán. — Azt hittem, gyűlölsz. Anyádnak igaza volt… ittam, szétestem, nem voltam jó apa.
— Miért nem jöttél vissza később?
— Féltem. Felnőttél nélkülem, mire kellettem volna? Csak gyűjtöttem. Gondoltam, legalább a pénz hasznodra lesz. Váltott műszakban dolgoztam, barakkokban laktam, félretettem, amit tudtam.
Andrea nézte, és nem tudta megnevezni, mit érez. Haragot? Szánalmat? Megkönnyebbülést?
— Azt mondták, új családod van.
— Soha nem volt. Csak te.
Felemelte a tekintetét, a szeme csillogott.
— Gyűlölhetsz, Andikám. Kiérdemeltem.
Andrea hallgatott. Aztán felállt, odalépett, és a vállára tette a kezét.
— Nem gyűlöllek.
Az apja ráborította a sajátját, erősen megszorította, mintha attól félne, hogy ha elengedi, minden eltűnik.
Andrea csak január elsején reggel ért haza. Az éjszakát egy szállodában töltötte — az apja pénzt adott, kikísérte, és csak annyit mondott: „Gyere, amikor akarsz.”
Ruhát vett, rendes cipőt. Aztán elindult Gábor Ráczhoz.
Az ajtó sokáig nem nyílt. Amikor végre igen, Gábor a küszöbön állt gyűrötten, feldagadt arccal, melegítőnadrágban.
— Ja, te vagy az — vakarta a hasát. — Gyere be. Felmosol, aztán elfelejtjük az egészet.
Andrea egy borítékot nyújtott felé.
— Ez meg mi? — átvette, kinyitotta. Válási papírok. Kulcsok.
Az arca elszürkült, majd vörösbe váltott.
— Megőrültél? Azt hiszed, bárkinek kellesz? Nézz magadra! Egy agyondolgozott bábu vagy!
Andrea a lépcső felé fordult. Gábor megragadta a karját.
— Hova mész?! Húsz évig együtt voltunk! Én etettelek, ruháztalak!
— Magamat tartottam el.
— A fizetésedből kenyérre se futja! Nélkülem az utcán végzed!
Andrea kirántotta a kezét.
— Viszlát, Gábor.
Lement az első emeletre. Gábor utána rohant, ordított:
— Azt hiszed, vár ott rád valaki? Senkinek sem kellesz!
Andrea kilépett az udvarra. Gábor mezítláb szaladt utána, csak a melegítő volt rajta. Meglátta a taxit, az új kabátot, a táskát. Megtorpant.
— Honnan van pénzed? — kérdezte már halkabban. — Van valakid?
— Nincs.
— Akkor mégis honnan?
Andrea beszállt az autóba. Gábor odarohant, rángatta az ajtót, de az már zárva volt.
— Andrea, várj! Nem gondoltam komolyan! Gyere vissza, megváltozom!
A taxi lassan elindult, és Andrea az ablakon át nézett előre, miközben a hangok mögötte fokozatosan elhaltak.