— Mondtam már, hogy oliviersalátát akartam! — Gábor Rácz az ajtóban állt, arca vöröslött, és erősen érződött rajta az alkoholos, habos szag. — A rendes feleségek főznek az ünnepre, te meg hol kóboroltál?
— Dolgoztam — kapaszkodott Andrea Kozma az ajtófélfába, mert a lábai remegtek. — Káosz volt bent, huszonnégy órája nem aludtam…
— Nem érdekel! — Gábor megragadta a vállát, és durván a lépcső felé fordította. — Más nők rendesen viselkednek, te meg csak a látszat vagy!
Andrea hátrálni kezdett a lépcsőház felé. Gábor követte, tekintete idegesen cikázott.
— Gábor, várj, mindjárt csinálok valamit…
— Takarodj — lökte meg a mellkasánál. Nem volt erős, mégis megbotlott, és lehuppant a lépcsőre. — Ne is lássalak többet!
Az ajtó becsapódott. Zár kattant, majd a lánc is a helyére került.
Andrea a hideg betonon ült, otthoni köntösben, és képtelen volt felfogni, mi történt vele. Pár perccel korábban még felfelé jött a lépcsőn, azon gondolkodott, milyen jó lesz végre lefeküdni pihenni, és most — ez maradt.
A lakásból átszűrődött a tévé hangja. Gábor bekapcsolta az „A sors iróniáját”.
Andrea lement egy szinttel lejjebb. A lába zúgott — nyolc órán át talpon volt, tepsiket cipelt a kenyérgyárban, miközben másoknak már ünnep volt. A lépcsőházban macskaszag terjengett, és dermesztő hideg volt.
Az ajtó újra kinyílt. Gábor ledobott valami sötét ruhadarabot.
— Nesze, vegyél fel legalább valamit, nevetségesen nézel ki.
Andrea felvette a kabátot — egy régi, gyerekdarabot, azt, amit még ötödikes korában hordott. A szekrény tetején őrizte, maga sem tudta miért. A köntös fölé húzta. Az ujjak feszültek, a varrás recsegett, elöl össze sem ért.
Zsebre dugta a kezét, hátha maradt benne pár forint. A jobb oldali zseb bélése kiszakadt, az ujjai valami lapos tárgyba ütköztek.
Előhúzta: egy apró, megsárgult, elnyűtt füzet volt. Egy régi takarékbetétkönyv. Az ő nevére szólva.
Andrea hosszasan nézte a borítót, aztán lassan emlékek törtek fel benne.
Az apja akkor ment el, amikor ő tízéves volt. Az anyja a konyhában ordított, csészéket vagdosott a falhoz. Az apja az előszobában állt sporttáskával, épp a kabátját húzta fel. Andrea belekapaszkodott az ujjába, mire ő leguggolt, és gyors mozdulattal valamit a zsebébe csúsztatott.
— Ez a tiéd — súgta. — Senkinek se mutasd meg. Ha felnősz, megérted.
Aztán elment. Andrea többé nem látta.
Az anyja azt mondta: elhagyott minket, más nője lett, nem számít neki semmi. Andrea hitt neki. A kabátot mégsem dobta ki soha, pedig régen kinőtte.
Felállt. Menni nem volt hova. A barátnője messze lakott, a családjával ünnepelt. Pénze nem volt. A telefonja bent maradt a lakásban.
De a bank — az éjjel-nappal nyitva tartó fiók — két utcányira volt. Ügyeleti kirendeltség, sürgős esetekre. Andrea pontosan tudta, hol van, minden nap elment mellette, amikor munkába indult.
Cipő nélkül lépett ki az utcára. A fagy élesen vágta a talpát, ezért gyorsan ment, majdnem futott. Az udvarokból zene szólt, erkélyeken nevetgéltek az emberek. Andrea ökölbe szorította a kis könyvecskét, és nem gondolt semmire, csak egymás után tette a lépéseket.
A bankban meleg volt és csend. Az ügyeletes — egy huszonöt év körüli lány, simára fésült copffal — felnézett, és megdermedt.
— Rosszul van? Hívjak mentőt?
— Nem — tette Andrea a betétkönyvet a pultra. — Szeretném megnézetni a számlát.
A lány kézbe vette, lapozgatta.
— Ez egy nagyon régi típus. Régóta nem használta?
— Húsz éve.
— Van személyi igazolványa?
— Nincs.
A lány felsóhajtott, végignézett Andrea mezítelen lábán, a kabát alól kilátszó köntösön.
— Mondja meg a születési dátumát.
Andrea bemondta. A lány gépelt, a homlokát ráncolta, majd hirtelen megállt, és mereven a monitorra bámult.
— A név stimmel — mondta lassan. — De igazolvány nélkül pénzt nem adhatok ki. Csak tájékoztatást.
— Akkor csak mondja meg, mi van rajta.
A lány hallgatott egy pillanatig.
— A számla aktív. Havonta érkezett rá befizetés Nyíregyházáról. Az utolsó jóváírás egy hónappal ezelőtt történt, és Andrea ekkor először érezte, hogy valami egészen váratlan dolog küszöbén áll.