Zoltán az anyja mögött állt meg, mint egy biztos fedezék.
– Szervusz, tesó – biccentett komoran András felé. – A feleséged itt keménykedik. Már-már albérlőként kezel minket. Két évig ezek szerint potyautasok voltunk a saját családunknál.
– Teljesen elment az esze! – vágott közbe Réka éles hangon. – Tegnap ránk hívta a mentőket is, majdnem mindannyiunkat bajba sodort!
András mozdulatlanul állt a bejáratnál. Nem szólt, nem tiltakozott. Csak hallgatta ezt az összevissza panaszkórust, a vádakat, a túlzó mondatokat. Tekintete üresnek tűnt, mintha nem is ebben a lakásban lenne. Lillára nézett, mintha a szeméből akarna igazolást kapni arra, hogy mindez valóban megtörtént. De amit látott, az nem zavarodottság volt és nem is védekezés – hanem kimerült, szinte kővé dermedt elszántság.
És ekkor történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Nóra, aki eddig csendben húzódott meg az anyja mögött, félénken előrelépett. Apró alakja szinte elveszett a felnőttek között. Felnézett az apjára, és halk, de tiszta hangon megszólalt:
– Apa… félek Réka nénitől. Meg Zoltán bácsitól. Mindig kiabálnak.
Ez az egyszerű, gyermeki mondat elég volt. András összerezzent, mintha arcul ütötték volna. Először a lánya rémült arcára nézett, majd lassan végigpásztázta a feldúlt, dühös tekinteteket maga körül. És hirtelen úgy látta őket, ahogy valójában voltak. Nem elesett áldozatokként, nem félreértett szerencsétlenekként, hanem agresszív, gátlástalan emberekként, akik gondolkodás nélkül átgázolnak bárkin, aki útban van.
Megakadt a szeme a komódon lévő cigarettaégéseken – azon a bútordarabon, amely még az apjáé volt. Megérezte újra a lakást belengő idegen, koszos szagot. És ott csengett a fülében a saját gyermeke félelme.
Valami eltört benne.
– Elég – szólalt meg rekedten. Halk volt a hangja, mégis olyan kemény, hogy még Erzsébet is ösztönösen hátrébb lépett egyet.
– Tessék? – kérdezte értetlenül.
– Azt mondtam, elég! – András hirtelen felemelte a hangját, és a kiáltása robbanásként hasított a feszültségbe. – Mit műveltek ti itt? Normálisak vagytok? Kié ez a lakás egyáltalán?!
– András, hogy beszélsz az anyáddal?! – próbálta átvenni az irányítást Réka.
– Hallgass! – fordult felé, az arca eltorzult a dühtől. – Te! Te sírásig kergetted a lányomat egy nyomorult csoki miatt? Meg mered ijeszteni a gyerekemet?!
Végignézett rajtuk. A szemében ott égett a felismerés fájdalmas tüze.
– Két évig… két teljes évig Lilla mondta nekem, hogy baj van, és én nem hittem neki. Azt hittem, túloz. És ti közben… mit csináltatok? A szemembe hazudtatok! A családomat bomlasztottátok szét!
– Fiam, mi csak érted… – kezdte Erzsébet, de András azonnal félbeszakította.
– Ne merjétek azt mondani, hogy értem! Értem az lett volna, ha tisztelitek a feleségemet. Értem az lett volna, ha nem félemlítitek meg a gyerekemet. De nektek csak a kényelmes hely kellett. Nem számított se én, se Lilla, se Nóra!
Nehézkesen lélegzett, a kezét az ajtófélfára támasztotta. Az illúziók, amelyeket évekig táplált magában, darabokra hullottak. Végre meglátta a valóságot: nem az ő családja volt az áldozat, hanem az elnyomó fél. És ő maga – a hallgatásával – mindehhez asszisztált.
Lillára nézett. Igazán nézett rá. Nem egy hisztérikus nőt látott, nem egy állandóan panaszkodó feleséget, hanem egy végletekig kifáradt embert, aki két évig egyedül védte azt, ami az övé.
– Sajnálom – mondta halkan.
Csak két szó volt, mégis benne volt minden: a felismerés, a fájdalom, a bűntudat.
Lilla nem válaszolt. Csak bólintott. Túl sok minden történt ahhoz, hogy szavakkal feleljen. A tekintetében azonban ott volt valami, amibe András kapaszkodhatott: nem megbocsátás, hanem a lehetősége annak, hogy egyszer talán béke lehet köztük.
A lakásért folytatott harc még nem ért véget, de ebben a háborúban Lilla végre nem maradt egyedül.
András szavai ott lógtak a levegőben, visszavonhatatlanul. A csend, ami ezután következett, süketítő volt. Erzsébet, Zoltán és Réka döbbenten bámulták. A legfőbb szövetségesük, a vérük, az utolsó reményük – átállt a másik oldalra.
Erzsébet tért magához először. Az arca a szenvedés álarcából gyűlöletté torzult.
– Hálátlan! – sziszegte remegő hangon. – Felneveltünk, mindent megadtunk neked! És te… te erre a nőre cseréled az anyádat? Mivel mosta ki az agyadat?
– Elég, anya – felelte András csendesen, de ellentmondást nem tűrően. A szemében fájdalom volt, de szilárd elszántság is. – Senki nem mosta ki semmimet. Csak végre kinyitottam a szemem. És megláttam, kik vagytok.
– Menj a fenébe! – ordította Zoltán, előrelépve. Mindig az erőszakhoz nyúlt. – Akkor költözz el te! Ez a mi lakásunk!
– Nem – szólalt meg Lilla. Előlépett András mellől, Nóra kezét fogva. A hangja nyugodt volt, határozott. – Ez az én lakásom. És most el fognak menni. Két órájuk van összepakolni. Utána rendőrt hívok jogtalan lakáshasználat miatt.
A szavak hatottak. Emlékeztek a nemrég történt rendőri látogatásra. Réka, ezúttal valódi, tehetetlen sírással, köpött egyet feléjük, majd berohant a szobájába, hogy bőröndökbe hajigálja a holmiját. Zoltán káromkodva követte.
Erzsébet még ott állt, mozdulatlanul, olyan gyűlölettel nézve a fiára, hogy szinte izzott a levegő.
– Meg fogod ezt bánni, András. A lábam előtt fogsz könyörögni. De akkor már késő lesz.
Megfordult, kihúzta magát, és elindult összeszedni a cuccait.
A következő óra megalázó és mégis felszabadító volt. Lilla szó nélkül elővett egy műanyag szemeteszsákot, és elkezdte összegyűjteni a rokonok széthagyott holmiját: sminkfoltos pólókat, régi magazinokat, üres cigarettásdobozokat. Nem dühből tette, inkább tárgyilagosan, mint aki lomtalanít.
András kis idő után csatlakozott hozzá. Felkapott egy másik zsákot, és Zoltán szobájába ment, hogy összeszedje a szanaszét heverő szerszámokat és a koszos munkaruhákat.
Erzsébet szobájából tompa zokogás és dühös mormolás szűrődött ki. Pakolás közben szándékosan csapkodtak, néhány apró tárgyat eltörtek – búcsúzó vandál gesztusként.
Egy óra múlva az előszobában bőröndök és zsákok halmaza tornyosult. Nyomasztó, mégis megkönnyebbülést hozó látvány volt.
Lilla az órájára nézett. Letelt az idő. Felhívta azt a körzeti megbízottat, akit Kinga ajánlott. Húsz perc múlva megszólalt a csengő.
Ugyanaz a fiatal rendőr állt az ajtóban. Biccentett, végignézett a csomagokon és a sarokban idegesen cigarettázó Zoltánon.
– Akkor készen állunk az ingatlan elhagyására? – kérdezte.
– Hova menjünk? Az utcára? – jajveszékelt Erzsébet utoljára.
– Ésszerű idő állt rendelkezésükre a lakhatásuk rendezésére – felelte hűvösen a rendőr. – Két év bőven elegendő. Ha nincs hova menniük, a szociális ellátórendszerhez fordulhatnak átmeneti elhelyezésért.
A „menedék” szó végleg megtörte őket. Megértették: vége.
A rendőr felügyelete mellett, szitkozódva és fenyegetőzve kihordták a holmijukat a lépcsőházba. Lilla és András némán figyelték. Nóra szorosan kapaszkodott az anyja kezébe.
Amikor az utolsó zsák is kikerült, Erzsébet még egyszer visszafordult. A szeme száraz volt és égető.
– Többé nem vagy a fiam. Számomra nem létezel.
Azzal elment. Zoltán kifelé menet szándékosan leköpött a tiszta padlóra. Réka zokogva sziszegte Lillának: „Egyedül döglesz meg ebben a lakásban.”
Az ajtó becsukódott. A zár kattanása döbbenetesen hangos volt.
A rendőr kitöltötte a papírokat, aláírást kért.
– Ha bármilyen probléma adódik, fenyegetés vagy visszatérés, azonnal hívjanak – mondta, majd távozott.
Egyedül maradtak. Két év után először valóban egyedül a saját otthonukban.
A csend szinte zúgott. Nem szólt a tévé, nem volt kiabálás. Csak a konyhából csöpögő csap hangja hallatszott.
András az előszobában állt, lehajtott fejjel, a köpés foltját nézve a padlón.
Lilla nem ment oda hozzá. Nem ölelte meg. Elvitte Nórát a szobájába, lefektette, és mellette ült, simogatva a haját, amíg a kislány el nem aludt.
Amikor visszatért, András még mindig ott állt.
– Feltakarítom – mondta halkan.
Lilla bólintott.
– Takarítsd fel.
A konyhába ment, leült, és kinézett az ablakon a sötétedő város fényeire. Nem érzett diadalt. Csak mélységes, jeges fáradtságot. És fájdalmat attól a szakadéktól, ami közte és a férje között húzódott.
András ott volt. Segített. De része volt annak a két évig tartó rémálomnak is. A gyógyulás – ha egyáltalán lehetséges – még nagyon messze volt.