Lilla résnyire nyitotta az ajtót, majd egy pillanatra teljesen megdermedt.
Az előszobában Erzsébet állt, a kezét szorosan Nóra csuklójára fonva. Az anyósa lehajolt a kislányhoz, és azzal a mézes-mázos, mégis mérgező suttogással beszélt hozzá, amelytől Lilla gyomra azonnal görcsbe rándult.
— Ugye nem haragszol a nagymamára, drágaságom? — susogta Erzsébet. — Anyukád minket egyáltalán nem szeret. Azt akarja, hogy Réka nénivel és Zoltán bácsival az utcán lakjunk, az esőben. Ott biztos megbetegszünk… talán még meg is halunk. De te szeretsz minket, igaz?
Nóra hatalmasra nyílt, rémült szemekkel nézett fel, és némán bólintott.
Lillát mintha mellkason ütötték volna. Előbb forróság öntötte el, aztán jeges hideg futott végig rajta. Így beszélni egy gyerekkel… ez már minden határon túlment.
Kirántotta az ajtót, belépett az előszobába, és anélkül, hogy Erzsébetre nézett volna, felkapta Nórát.
— Gyere ide, kicsim.
Az anyósa diadalmas, ugyanakkor ártatlannak szánt arckifejezéssel emelte fel a tekintetét.
— Mi ez a rohanás, Lillácskám? — kérdezte cukros hangon. — A kisunokámmal beszélgettünk, női dolgokról.
Lilla nem válaszolt. Bevitte Nórát a szobába, becsukta az ajtót, majd magához szorította, és lassan simogatni kezdte a haját.
— Amit a nagymama mondott, abból semmi sem igaz — szólalt meg halkan, de szokatlanul határozottan. — Anya mindennél jobban szeret téged. És mindent megteszek azért, hogy nekünk jó és biztonságos legyen. Hiszel nekem?
Nóra a vállához bújt, és aprót bólintott.
— Hiszek.
Aznap este, amikor Lilla kinyitotta a hűtőt, hogy vacsorát készítsen, kellemetlen szag csapta meg az orrát. A tegnap vásárolt hús csomagja a fagyasztóból átkerült a hűtőpolcra. Teljesen kiengedett, már romlásnak indult. Mellette egy fazék leves állt; valaki olyan mennyiségű sót öntött bele, hogy amikor Lilla megkóstolta, keserűen sós volt, ehetetlen.
Aprólékosan, módszeresen rombolták le az életét. A mindennapjait, az idegeit, a nyugalmát. Abban bíztak, hogy megtörik. Hogy könyörögni fog: maradjanak, csak legyen végre csend.
Ám amikor Lilla a tönkretett esküvői album fölé hajolt, és közben Nórát szorította magához, egyetlen dolog vált világossá. Pont az ellenkezőjét érték el. A kétségbeeséséből elszántság kovácsolódott. Ki fogja őket tenni. Bármi áron.
Eljött a csütörtök. A három napból a második. A tudat, hogy a törvény nem nekik kedvez, és az idő ellenük dolgozik, végleg kibillentette a nappaliban táborozókat. A mérgező, csendes hadviselés kétségbeesett és ezért még veszélyesebb formát öltött.
Lilla Kinga tanácsát követve csak a legszükségesebb esetben hagyta el a szobát. Társasjátékozott Nórával, mesélt neki, próbált egy apró menedéket teremteni. A zárt ajtón át azonban beszűrődtek a hangok: előbb indulatos kiabálás, majd elfojtott, suttogó tanácskozás.
Valamikor dél körül éles kopogás dörrent. Nem a bejárati ajtón, hanem közvetlenül az ő szobájukon.
— Lilla! Gyere ki! Beszélnünk kell! — Erzsébet hangja volt az, de most nyoma sem volt benne a mézeskedésnek. Parancsoló és kemény volt.
Lilla a színezővel hagyta Nórát, mély levegőt vett, és ajtót nyitott.
A folyosón mindhárman ott álltak. Egy vonalban, mintha kivégzőosztag lennének. Az arcuk feszült, elszánt.
— Felhívtuk Andrást — jelentette ki Erzsébet. — Teljesen ki van akadva. El sem hiszi, hogy a felesége, a gyereke anyja így viselkedik. Mindenben mellettünk áll.
Lilla hallgatott. Tudta, hogy hazugság. András még ha akarta volna sem tudta volna hívni: a térerő nélküli munkája csak másnap ért volna véget.
— Szóval a háromnapos határidőd csak blöff — tette hozzá Zoltán. — Pakolj össze, és költözz el te, ha nem tetszik. Add át a helyet normális embereknek.
— A lakás az enyém — mondta Lilla halkan, de kristálytisztán. — Nem megyek sehová. Szombatig van időtök.
— Hát akkor jó — vigyorgott Réka gúnyosan. — Más módszerhez folyamodunk. Nem nézhetjük tétlenül, hogy a drága menyünk az őrületében kárt tegyen magában… vagy ne adj’ isten, a gyerekben.
Lilla belseje jegesre hűlt. Azonnal megértette, mire céloznak.
— Mit akarsz csinálni? — kérdezte, Réka szemébe nézve.
— Majd meglátod — kacsintott az.
Visszavonultak a nappaliba. Lilla bezárta az ajtót, nekidőlt, és próbálta megfékezni a remegést. Azonnal felhívta Kingát.
— Valamit terveznek. Az épelméjűségemet akarják megkérdőjelezni.
— Minden beszélgetést rögzíts a telefonodon — válaszolta Kinga azonnal. — Az elejétől. Ne hagyd magad provokálni. Szóltam a körzeti megbízottnak is, hogy hamis bejelentés lehet.
Nagyjából egy órával később, amikor Lilla épp Nórát próbálta rávenni az evésre, határozott csöngetés harsant fel. Hivatalos, hangos, megkerülhetetlen.
Lilla kiment az előszobába, a szíve vadul vert. Erzsébet már nyitotta is az ajtót.
A küszöbön ketten álltak: egy fiatal rendőr komoly arccal, mellette egy mentős nő táskával a kezében. Mögöttük a szomszédok kíváncsi tekintetei villantak fel.
— Bejelentésre érkeztünk — mondta a rendőr. — Azt jelezték, hogy Lilla… — belenézett a jegyzetébe — … veszélyt jelenthet magára és a környezetére.
— Itt van! — Erzsébet hangja hirtelen remegővé, sírósan drámaivá vált. — Teljesen kifordult magából! Ordít, dobál, a gyereket terrorizálja! Félünk tőle! Az utcára akar rakni minket, betegen, öregen!
— Teljesen agresszív! — vette át Réka. — Tegnap majdnem késsel rontott ránk!
Lilla mozdulni sem tudott. Látta, ahogy a nyers hazugság mégis termékeny talajra hull. A mentős szakmai, de óvatos pillantással figyelte.
— Lilla? — szólította meg a rendőr. — Mit tud mondani?
Egy lépést tett előre. Eszébe jutott Kinga tanácsa, és minden erejével nyugodt hangon szólalt meg.
— Ez provokáció. Azért akarják hitelteleníteni, mert ki kell költözniük a lakásomból. Nem tulajdonosok, nem állandó lakók. Minden iratom megvan. És — felemelte a telefonját — a beszélgetést rögzítem a kezdetétől.
A rokonok arca megfeszült. Erre nem számítottak.
— Milyen felvétel?! Beteg vagy, hogy mindent rögzítesz?! — ordította Zoltán.
— A saját biztonságom érdekében — felelte Lilla hűvösen. — A gyerek itt van, mindent hall. Kérdezzék meg őt.
A rendőr Nórára nézett, aki az anyja lábához bújt.
— Anyukád szokott rád kiabálni? — kérdezte leguggolva.
Nóra megrázta a fejét.
— Nem. Anya nem kiabál. Réka néni szokott. Meg Zoltán bácsi. A nagymama meg azt mondta, hogy anya azt akarja, hogy ők az utcán meghaljanak.
Süket csend telepedett a folyosóra. A rendőr felállt, és most már egészen más tekintettel nézett Erzsébetre, Zoltánra és Rékára.
— Hamis bejelentést tenni szabálysértés — mondta tárgyilagosan. — Valótlan vád pedig súlyosabb következményekkel járhat. Értjük egymást?
Erzsébet elsápadt. Zoltán hátrébb lépett.
— Mi csak aggódtunk… — hebegte Réka.
A mentős felsóhajtott.
— A hölgy teljesen adekvát. Pszichiátriai ellátás nem indokolt. A riasztás alaptalan.
A rendőr jegyzetelt, majd Lillára nézett.
— Javaslom, gyorsítsa fel a kilakoltatást. És — kemény pillantást vetett a többiekre — újabb incidensnél jegyzőkönyv készül.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, síri csend maradt. A tervük csúfosan megbukott. Nemcsak veszítettek, hanem törvénysértőként lepleződtek le.
Lilla remegve vitte vissza Nórát a szobába. Nem győzelmet érzett, hanem kimerültséget. Most már tudta, meddig hajlandók elmenni. És rettegett attól, hogy ez még nem a vég.
Szombat. Az utolsó, harmadik nap. A lakásban baljós nyugalom uralkodott, mint vihar előtti csend. A többiek visszahúzódtak, nem zajongtak, alig mozogtak. Ez a csend fenyegetőbb volt bárminél.
Lilla fejben újra és újra átvette Kinga útmutatásait, ellenőrizte az iratokat, a telefonját nem tette le. Nóra tapadt rá, mint az árnyék.
Kora délután határozott léptek hallatszottak a lépcsőházban, majd kulcs fordult a zárban.
Az ajtó kinyílt.
András állt ott.
Sápadt volt, poros, a szeme alatt mély karikák. Egyenesen a munkából érkezhetett. Megállt a küszöbön, és lassan végignézett mindenen: a mosatlan edényeken, a csikkeken, az égett nyomokon a régi komódon, a káoszon. De leginkább a szag döbbentette meg. Az idegen, fülledt bűz.
Ebben a pillanatban Erzsébet lépett ki a nappaliból, és fia láttán azonnal síró áldozattá változott, miközben mögötte Réka és Zoltán is megjelentek, készen arra, hogy átvegyék a szót.