András hangja már türelmetlen volt a vonal másik végén.
— Ne hisztizz, kérlek. Nyugodj meg, és beszélj anyámmal normálisan. Okos asszony, meg fogjátok érteni egymást. Nekem most műszakom van.
— András… — próbált még kapaszkodni Lilla.
— Ennyi volt, Lilla. Komolyan beszélek. Később hívlak. És ne csinálj semmi ostobaságot.
Egy száraz kattanás. Rövid, közönyös sípolás. Letette. Pont akkor engedte el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Félresöpörte a fájdalmát, mintha csak egy bosszantó rovar lett volna, amit le lehet hessegetni.
Lilla lassan leengedte a telefont. A keze ernyedten lógott a teste mellett. Az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üvegnek támasztotta, és többé nem tudta visszatartani a könnyeit. Némán csorogtak végig az arcán, sós csíkokat hagyva maguk után. Nem állt mellé. Nem védte meg. Őket választotta. Két hosszú éven át látta rajta a kimerültséget, hallotta a hangjában a feszültséget, mégis úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Így volt kényelmesebb számára.
Hátul halk neszezés hallatszott. Lilla gyorsan megtörölte az arcát, és megfordult.
Nóra megmozdult az ágyon. Álmos szemmel pislogott, majd az anyjára nézett.
— Anya… apa hazajön, és elküldi Réka nénit? — kérdezte suttogva, még mindig kapaszkodva valami gyermeki igazságérzetbe.
Ez az egyszerű, naiv kérdés végleg összetörte Lillát. Odalépett az ágyhoz, lefeküdt a kislány mellé, magához húzta a meleg kis testet, és lehunyta a szemét.
— Nem, kicsim — suttogta, miközben végigsimított Nóra haján. — Apa nem jön. Most már csak mi ketten vagyunk.
A következő reggel nyomasztó, feszült csenddel indult. Lilla szinte egy percet sem aludt, egész éjjel forgolódott Nóra egyenletes szuszogása mellett. Minden porcikája sajgott a kimerültségtől és az idegi feszültségtől. Amikor kiment a konyhába reggelit készíteni, a látvány még a szokásosnál is lehangolóbb volt. A tegnapi mosatlan edények halomban álltak az asztalon, a hamutartó túlcsordult, a tűzhely előtt pedig szétszórt tésztadarabok hevertek a padlón.
Erzsébet asszony, Zoltán és Réka a nappaliban ültek, a tévét bámulva. Feltűnően nem néztek rá, mégis érezte magán a pillantásaikat: hidegek, ellenségesek voltak. Az ultimátum ott lógott a levegőben, de nyilvánvaló volt, hogy eszük ágában sincs komolyan venni. Arra vártak, hogy ő roppanjon meg előbb.
Amíg Nóra tejbegríze melegedett, Lilla elővette a telefonját. Az ujjai szinte önálló életet élve találták meg a számot a névjegyzékben. Kinga — pontosabban Kinga Dmitrijevna — az egyetemi évekből ismert barátnője volt, lakásjogra szakosodott ügyvéd. Hónapok óta nem találkoztak, az élet külön utakra sodorta őket, de most nem volt idő udvariaskodásra.
A hívást a második csörgésnél felvették.
— Lilla, szia! Mi járatban? — Kinga energikus hangja felért egy korty friss levegővel.
— Szia, Kinga… — Lilla hangja megremegett. — Ne haragudj, hogy rögtön a közepébe vágok. Baj van. Nagyon nagy baj. Jogi segítség kellene.
— Mi történt? Mondjad. — A vidámság azonnal eltűnt a hangjából, helyét feszes figyelem vette át.
Lilla leült a konyhában, a falat nézve, és tömören, mégis súlyosan vázolta a helyzetet: két év poklot, az ultimátumot, András reakcióját, és végül a legfontosabbat — hogy a lakás kizárólag az ő nevén volt, már a házasság előtt.
— Értem — felelte Kinga tárgyilagosan. — Teljesen tipikus eset. Hol vagy most? Otthon?
— Igen.
— Rendben. Maradj ott. Egy órán belül végzek, és átmegyek. Addig ne mondj nekik semmit, ne vitatkozz. Viselkedj úgy, mintha minden a megszokott rendben menne.
Lilla bólintott, mintha a barátnő láthatná.
— Rendben. Köszönöm.
— Tarts ki.
Az óra kínzó lassúsággal telt. Lilla megetette Nórát, felöltöztette, majd elvitte az óvodába. Amikor visszaért, megpróbált rendet rakni a konyhában, de a kezei remegtek, alig engedelmeskedtek. A nappaliból egy szappanopera hangjai szűrődtek ki. A levegő sűrű volt, vihar előtti feszültséggel teli.
Pontosan másfél óra múlva megszólalt a csengő. Lilla mély levegőt vett, és ajtót nyitott.
Kinga állt a küszöbön. Magas, határozott tartású nő volt, elegáns kabátban, kezében aktatáskával. A tekintete azonnal végigsiklott az előszobán, benézett a nappaliba, és egy pillanatra megállt az ott ülőkön.
— Gyere be — mondta halkan Lilla.
Kinga belépett, levette a cipőjét, de a kabátját magán hagyta, és egyenesen a nappaliba ment, mint egy ügyész, aki kihallgatásra érkezik. Lilla követte.
— Jó napot — szólalt meg Kinga mindenkinek címezve, hűvös, hivatalos hangon. — Kinga Dmitrijevna vagyok, Lilla jogi képviselője. Beszélnünk kell.
Erzsébet asszony, Zoltán és Réka összenéztek. A magabiztos, rendezett megjelenésű nő láthatóan kizökkentette őket.
— Miről? — szólalt meg elsőként Zoltán, lenézően végigmérve Kingát. — Családi ügy, idegennek nincs keresnivalója benne.
— Amikor ezek az „ügyek” az ügyfelem jogait és tulajdonát érintik, az pontosan az én hatásköröm — vágott vissza Kinga. Odalépett az asztalhoz, félretolt egy teáscsészét, és letette az aktatáskáját. — Kezdjük az alapokkal. Jól értem, hogy Lilla engedélyével, ellenszolgáltatás nélkül tartózkodnak ebben a lakásban?
— Ez a fiunk és a testvérünk lakása! — csattant fel Réka. — Mit keres itt ez a nő?
— Az ingatlan-nyilvántartás szerint — folytatta Kinga változatlan hangerővel — a lakás kizárólagos tulajdonosa Lilla. Andrásnak nincs tulajdonrésze. Önök ide nincsenek bejelentve. Jogi értelemben vendégek, akik a tulajdonos jóindulatából tartózkodnak itt.
— Miféle jóindulat?! — ugrott fel Erzsébet asszony, arca elvörösödött. — Mi itt élünk! Ez az otthonunk!
— Itt tartózkodnak, de jogalap nélkül — pontosított Kinga. — A tulajdonosi hozzájárulás tegnap megszűnt. Szóban már, hamarosan írásban is. Három napjuk van arra, hogy elhagyják a lakást. Ellenkező esetben bírósági eljárás indul, amelynek végén végrehajtók fogják önöket kiköltöztetni.
Súlyos csend zuhant a szobára. A száraz jogi kifejezések, Kinga határozott hangján, erősebben hatottak, mint bármilyen kiabálás. Zoltán nagyot nyelt. Erzsébet asszony erőtlenül visszahuppant a kanapéra.
De nem sokáig.
Réka eddig hallgatott, most azonban felpattant. Az arca eltorzult a dühtől.
— Nem megyünk sehová! — üvöltötte, Lillára mutatva. — Próbálj csak kirakni minket! Papírokkal hadonászol! Nem ijedünk meg! Majd meglátjuk, mit szólnak a bíróságok, ha mindenki megtudja, milyen egy kígyó ez a nő, aki elidegeníti a férjét a családjától!
Kinga jéghidegen nézett rá.
— A fenyegetés nem jogi érv. A végrehajtás viszont nagyon is az. Három nap. Ma szerda van. Szombaton délben a lakásnak üresnek kell lennie. Lilla, nálad vannak az értesítések?
Lilla, remegő szívvel, némán bólintott, és átnyújtotta a három előre kinyomtatott lapot. Kinga átvette, és a tévé tetejére tette őket, jól látható helyre.
— Az önök példányai. Dátummal, időponttal. Javaslom, olvassák el figyelmesen.
Ezután karon fogta Lillát.
— Gyere, megírjuk a beadványt. A vendégek addig gondolkodhatnak a további lépéseiken.
És kivezette őt a nappaliból, maga mögött hagyva a dermedt csendet, amelyben már nem magabiztosság, hanem az első, alig észrevehető pánik vibrált.
Kinga távozása utáni csend csalóka volt, és nem tartott sokáig. Pontosan addig, amíg Lilla — miután kikísérte a barátnőjét — vissza nem ment a szobájába. Kiüresedettnek érezte magát, de hosszú idő óta először nem volt tehetetlen. Kinga szavai pajzsként vették körül. Tudta, hogy a törvény mellette áll.
Azt azonban alábecsülte, mennyire mély a rosszindulatuk, és milyen kifinomult eszközökhöz nyúlnak. Rájöttek, hogy jogilag nincs esélyük. Így a háború más szintre lépett: a mindennapos, alattomos lelki terror terepére.
Az első támadás a hallgatás volt. Nehéz, szándékos, ellenséges némaság. Nemcsak beszélni nem beszéltek vele, de rá sem néztek. Amikor kilépett a szobából, elhallgattak, amikor visszatért, gyűlölettel teli tekintetek kísérték az ajtóig. A lakás levegője fojtogatóvá vált.
Este, miután lefektette Nórát, Lilla el akarta terelni a gondolatait. Elővette a komód alsó fiókját, ahol a legféltettebb dolgát tartotta: az esküvői albumot. A bársonyborítós könyvet, amelyben ő és András fiatalok, boldogok voltak.
Amikor kézbe vette, a szíve összeszorult. A borító ragadt valami édes, szirupos anyagtól, és mocskos foltok húzódtak rajta.
Reszkető kézzel nyitotta ki.
A látványtól majdnem felsikoltott, de elharapta a hangot. Valaki vastag filctollal meggyalázta a képeket. Azon a fotón, ahol csókolóztak, András kezébe egy poharat rajzoltak, Lilla haját kígyók váltották fel. Más képeken az arcokat satírozták át. A családi fotókon az ő rokonait keresztekkel és ocsmány feliratokkal rondították el.
Ez nem puszta rongálás volt. Ez a múltja, az emlékei, a boldogságába vetett hite szertartásos elpusztítása. A könnyei patakzottak. A földön ült, magához szorítva az albumot, teste némán rázkódott.
Másnap reggel a támadás folytatódott. Lillát hajnal fél hatkor ordító rockzene ébresztette Zoltán szobájából. Az órára nézett, majd kiment a folyosóra, és bekopogott.
— Zoltán, kapcsold ki! A gyerek alszik!
A zene még hangosabb lett. Tudta, hogy hiába.
Hétkor, amikor Nórát kelteni kellett volna, a zene hirtelen elhallgatott, helyét dermesztő csend vette át. De amint Lilla a konyhában reggelit kezdett készíteni, a nappaliból felbőgött egy fúrógép. Réka „polcot szerelt” — természetesen a teherhordó falba.
Nóra álmosan, rémülten sírt, befogta a fülét.
— Anya, mi ez? Félek!
— Semmi baj, kicsim, hamarosan vége lesz — suttogta Lilla, magához ölelve a lányát, miközben ő maga is az őrület határán egyensúlyozott.
De a legkegyetlenebb, legalantasabb csapás még csak ezután következett. Délután Lilla leszaladt a boltba kenyérért. Amikor visszaért, az ajtó mögül tompa hangokat hallott. Résnyire nyitotta az ajtót, és megdermedt a küszöbön.