Az igazi töréspontot nem is a rendetlenség jelentette. A saját lakásában uralkodó káoszhoz Lilla az elmúlt két év alatt kénytelen-kelletlen hozzászokott. Nem fogadta el, nem békélt meg vele, de az idegrendszere megtanult egyfajta láthatatlan páncélt növeszteni, amin csak a legélesebb, legkellemetlenebb zajok hatoltak át: Zoltán reggeli, fullasztó köhögése, az anyósa, Erzsébet örökös, sipákoló kioktatásai, és a nappaliban bömbölő tévé soha véget nem érő hangzavara.
Nem, végül nem ez volt az utolsó csepp. Hanem a csend. Az a gyanús, feszültséggel teli némaság, amely a saját hálószobájából áradt, ahová csak azért lépett be, hogy tiszta ágyneműt húzzon fel.
Lilla megtorpant az ajtóban. Az anyósa, Erzsébet, az ágy szélén ült, olyan arckifejezéssel, mintha valami bonyolult rejtvényt próbálna megfejteni. A kezében egy testszínű, csipkés melltartót tartott. Újat. Drágát. Azt, amit Lilla a születésnapjára vett magának, és eddig alig néhányszor viselt. Az ágyon mellette ott hevert az ékszerdoboza, kifordítva, mintha valaki gondosan kirázta volna belőle a tartalmát. Nyakláncok, karkötők, apró csecsebecsék hevertek összevissza.
— Mit csinál? — kérdezte halkan Lilla. A hangja megbicsaklott, akarata ellenére elárulva mindent.
Erzsébet lassan felnézett rá. A tekintetében nem volt sem zavar, sem szégyen.
— Ja, Lillácska, megjöttél. Azt hittem, itt talán lapul valami félretett pénz. Fogytán a kassza, Zoltán születésnapja meg mindjárt itt van. Csak nem járhat szegény gyerek új pulóver nélkül — mondta, és közben meghúzta a melltartó pántját, mintha az anyag minőségét ellenőrizné. — Ne dugdosd a dolgaidat, egy család vagyunk. Ami van, az közös.
Lilla halántékában vadul lüktetni kezdett a vér. A szoba elmosódott körülötte. A saját holmijára nézett, ezekre az idegen, pimasz ujjakra, amelyek a legszemélyesebb tárgyait forgatták, és odabent valami élesen, visszavonhatatlanul eltört.
Ebben a pillanatban a nappaliból vékony, panaszos sírás hallatszott. Nóra.
Lilla szó nélkül megfordult, és kiment a szobából, válaszra sem méltatva az anyósát. A nappaliban a megszokott látvány fogadta: a padlón morzsák és csokipapírok, az asztalon egy üres sörösüveg, a kanapén pedig Zoltán hevert, a tévét bámulva. Mellette, felhúzott lábakkal, ott ült az ötéves kislánya, és halkan zokogott.
— Nóra, kicsim, mi történt? — kérdezte Lilla, és letérdelt hozzá.
A kislány könnyes szemekkel nézett fel rá.
— Réka néni… megette a csokimat… az óvodából… neked hoztam…
Lilla a férje húgára pillantott. Réka a telefonját nyomkodta, és rágcsálva éppen az utolsó falatot tüntette el.
— Mit sírsz ennyire? — vetette oda váll fölött. — Majd vesznek másikat. Az anyádnak úgyis van pénze, nagy lakás, mi bajod?
És ekkor minden összeomlott. A két évnyi rémálom egyetlen pillanatba sűrűsödött: a megaláztatások, a szemrehányások, az idegen cigarettaszag, a kupi, az üres üvegek, a férje, aki mindig valahol máshol volt, és a gyereke, aki a saját otthonában sír egy darab csoki miatt.
Lilla lassan a szoba közepére lépett. Nem emelte fel a hangját. Épp ellenkezőleg: a hangja mély, halk és kemény lett. Olyan, amilyen csak akkor szokott, amikor a türelem végleg elfogyott.
— Három napjuk van — mondta, és végignézett Zoltánon, Rékán, majd a hálószobából előlépő Erzsébeten —, hogy kiköltözzenek az én lakásomból.
Egy pillanatra teljes csend lett. Még a tévé is mintha elnémult volna. Zoltán hitetlenkedve könyökölt fel.
— Tessék? Miről beszélsz?
— Teljesen világosan fogalmaztam. Hetvenkét óra. Utána maguknak és a holmijuknak nem marad itt hely.
Erzsébet lassú, kimért léptekkel közelebb jött. Az arca széles, leereszkedő mosolyra húzódott, mintha csak egy rossz tréfát hallott volna.
— Drága Lillám, biztosan kimerültél. Feküdj le egy kicsit. Három nap… kiköltözni… — felnevetett. — Ugye viccelsz? Ez a fiam lakása. Tehát a miénk is. Mi itt élünk, és sehova nem megyünk.
A szavai nehezen, mérgezően lógtak a levegőben. „A fiam lakása.” Ez a mondat élesebben vágott, mint bármi más. Lilla ökölbe szorított kézzel állt, a körmei a tenyerébe mélyedtek, miközben a tomboló dühön át próbált volna bármilyen érvet találni, ami áttöri az önelégült nyugalmukat.
Ekkor megakadt a tekintete Nórán. A kislány csendben kuporgott a kanapén, nagy szemei ide-oda jártak a nagymama és az anyja között. A padlón mellette ott hevert egy összegyűrt papír — a reggeli rajza, amit valaki lesöpört az asztalról. Ez az apró, gyermeki sérelem visszahúzta Lillát a vak dühtől a valóságba.
Nem kezdett vitatkozni. Nem kiabálta, hogy a lakás az övé, még a házasság előtt privatizálták, a szülei évtizedes munkájának eredménye, az ő biztonságos menedéke. Mindannyian tudták ezt. Csak nem volt kényelmes emlékezni rá.
Válasz helyett Lilla odalépett a lányához, felemelte, és magához szorította. Nóra vékony karjaival átölelte a nyakát, és az arcát az anyja vállába fúrta.
— Hülye vagy — morrant fel elégedetten Zoltán, és visszadőlt a kanapéra. — Felesleges drámát csinálsz.
— Igen, feküdj csak le, Lilla — tette hozzá Réka, miközben magot köpködött. — Túlreagálod. Itt minden rendben van.
Rendben. Számukra ez volt a normalitás. Lilla nem szólt többet. Bement a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére, Nórát még mindig a karjában tartva. A szíve a torkában dobogott. Az ajtó túloldalán uralkodó csend hamis volt, tele az ő győzelmük bizonyosságával. Pontosan úgy, mint két évvel korábban.
Akkor, azon az estén András ugyanitt ült, fogta a kezét, és azon a halk, kérlelő hangján beszélt, aminek Lilla sosem tudott ellenállni.
— Lilla, tudom, nehéz. De ők a családom. Anyu, Zoltán, Réka… Anyunak ez a légszomja, nem hagyhatjuk egyedül. Zoltánnak megint gondjai vannak a munkával. A régi lakásuk romokban, teljes felújítás kell. Csak pár hónapról van szó, amíg rendbe teszik. Segíts rajtuk. Segíts nekem.
A szemébe nézett — fáradt volt, könyörgő —, és azt hitte, ez az ő sorsa. A család összetart. Elképzelte a közös vacsorákat, az esti filmnézéseket, hogy a lánya egy nagy, összetartó családban nő fel. Ostoba és naiv volt.
Az első hetek még elviselhetőek voltak. Erzsébet segített a házimunkában, Zoltán munkát keresett, Réka pedig legalább nem csámcsogott hangosan. Aztán jöttek az apróságok. A rosszalló pillantások az új ruháira. Az anyós megjegyzései: „A mi Andrásunk dolgozik, te meg bundákra költöd a pénzt.” Zoltán örök kölcsönkérései fizetésig, amik soha nem térültek meg. Az eltűnő ételek a hűtőből. A ruhái, amelyeket engedély nélkül hordtak.
Később már komolyabb bajok is akadtak. Cigarettanyomok az új dohányzóasztalon. Borfolt a világos kanapén. Egy részeg Zoltán, aki majdnem összeverekedett a szomszéddal a liftben. És az állandó érzés, hogy ő itt csak betolakodó. A saját otthonában.
A „pár hónapból” fél év lett, aztán egy év. A felújítás sosem kezdődött el. Mindig akadt kifogás: nincs pénz, drágultak az anyagok, most nem alkalmas az idő. András, aki folyton munkára járt el, ritka hazalátogatásai során csak legyintett: „Te erős vagy, megoldod. Tarts ki még egy kicsit. Hiszen a családom.”
És most ez a család az ő hálószobájában turkált, a fehérneműi között.
Nóra halkan szuszogott, már elaludt. Lilla óvatosan lefektette, betakarta, majd az ablakhoz lépett. Odakint egy átlagos este zajlott, fények gyúltak, emberek siettek haza a saját nyugalmukba.
Felvette a telefont az éjjeliszekrényről. A keze remegett. Fel kellett hívnia Andrást. Neki kellett először tudnia. A férje volt. Azt várta, hogy mellé álljon.
Megkereste a számát, mély levegőt vett, és tárcsázott.
Szinte azonnal felvették.
— Lilla? Mi történt? — András hangja fáradt volt, de nyugodt.
— András… — a hangja elcsuklott. — Én… megmondtam a rokonaidnak, hogy költözzenek el. Három napot adtam nekik.
A vonal túlsó végén csend lett. Aztán hitetlenkedve visszakérdezett:
— Kiket küldtél el?
A hallgatás egyre nyomasztóbbá vált. Lilla az ajtó mögül kiszűrődő tompa beszédfoszlányokat hallotta — nyilván tanácskoztak. Mindez azonban eltörpült a férje némasága mellett.
— Kiket küldtél el? — ismételte meg András, és a hangjában már nem meglepetés, hanem ingerültség csengett.
— Anyádat, Zoltánt és Rékát — mondta Lilla lassan, érthetően. — Átléptek minden határt. Anyád a fehérneműim között kutatott, pénzt keresett. Réka elvette és megette Nóra csokiját, a gyerek sírt. Nem bírom tovább, András. Nem akarom, hogy a lányunk ebben nőjön fel.
Elhallgatott, levegő után kapkodva várta a támogatást, bármilyen jelét annak, hogy még egy oldalon állnak.
Ehelyett egy nehéz sóhajt hallott.
— Lilla, már megint kezded… — mondta András úgy, mintha hisztiző gyerekkel beszélne. — Anyám csak rendet akart rakni. A csoki meg… veszünk másikat. Ne csinálj ügyet mindenből. Felnőtt ember vagy, viselkedj már így.
Lilla szinte levegőt sem kapott. A keze a párkányra szorult.
— Rendrakás? — suttogta. — A melltartóim között turkálni rendrakás? Két éve megaláznak! Ez nem otthon, hanem pokol!
— Senki nem aláz meg! — csattant fel András. — Ne túlozz! Anyámnak igaza van: ez az én lakásom is, tehát az övék is. Ők a családom! Joguk van itt élni! Vagy egyedül akarsz terpeszkedni egy ekkora lakásban? Ez nem helyes.
„Az én lakásom.” Ugyanaz a mondat. Ugyanaz az oldal. Lilla megértette: ők egy csapat. Ő pedig kívülálló.
— András, a lakás az enyém — mondta remegve. — Az én nevemen van. Tudod jól.
— Kit érdekel?! — robbant ki belőle a düh. — Házasságban élünk, nem válunk! Egy család vagyunk! Anyám és a testvéreim én vagyok! Bírj ki még egy kicsit! Úgysem maradnak örökre! Amint elkezdik a felújítást…
— Milyen felújítást?! — csúszott ki Lillából, majd rögtön halkabbra fogta a hangját, nehogy felébressze Nórát. — Soha nem lesz felújítás! Ők itt maradnak, és kész! Ők az urak, mi pedig csak tűrünk!
— Ne beszélj butaságokat — vágta rá András élesen. — Nekem most dolgoznom kell, elég bajom van így is, nem hiányzik ez a cirkusz…