— …elkerülhetetlen — zárta le Erika ellentmondást nem tűrően. — A harmadik gyerek úton van. Lakás kell nekik, azonnal. Kötelességetek segíteni.
Nórára néztem. Összegömbölyödve ült, térdét magához húzva, tekintetét a padlóra szegezve, mintha láthatatlanná akarna válni.
— Nem tartozunk semmivel — szólalt meg Gergő. — Megpróbáltátok elvenni a lakásunkat. Lemásoltattátok a kulcsokat. Beköltöztetek a tudtunk nélkül.
— A lányomnak akartam jót! — csattant fel Erika. — Ez talán bűn?
— Más rovására igen — felelte Gergő halkan, de élesen. — Az.
Erika felpattant, ujját Gergő mellkasának szegezte.
— Elárultad az anyádat! Ez a nő ellened fordított! Megvett téged!
— Nem — válaszolta nyugodtan. — Te fordultál el magadtól akkor, amikor azt hitted, jogod van mások élete fölött rendelkezni. Mi most elmegyünk.
Három hónap telt el. Befejeztük a felújítást, helyükre kerültek a bútorok. A konyhában felakasztottam egy fényképet arról a születésnapról: átölelem a szüleimet, a kezemben a kulcsokat rejtő tok. Anyu mosolyog, könnyein át, apu tekintete büszke. Valahányszor ránézek, eszembe jut, mennyibe kerültek azok a kulcsok. Nem csak pénzben, hanem határokban is, amelyeket meg kellett védeni.
Erika többé nem keresett. Gergő egyszer írt neki, újévkor. Válasz nem érkezett.
Áprilisban Nóra hívott fel. Reszketett a hangja, könyörgő volt.
— Júlia, találkozhatnánk?
A munkahelyem melletti kis parkban ültünk le. Nóra fáradtnak tűnt, mintha éveket öregedett volna.
— Anya kölcsönkért pénzt ismerősöktől. Szobát akart venni nekem. Átverték. Most tartozik, és nincs miből fizetnie. Behajtók hívogatják.
— Mit vársz tőlem? — kérdeztem.
— Semmit. Csak… bocsánatot szeretnék kérni. Akkor is tudtam, hogy rossz, amit csinálunk. De féltem ellentmondani. Mindig féltem.
Elővette a táskájából a kulcscsomót. Azokat, amelyeket Erika másoltatott.
— Kidobatta volna velem. Nem vitte rá a lelkem. Vedd el. Legyen nálad.
A kezembe vettem őket. Hidegek voltak, idegenek. Ökölbe szorítottam a markomat.
— Sajnálom, hogy bajban vagy — mondtam. — De ez nem az én hibám. És nem az én felelősségem.
Bólintott, megtörölte a szemét.
— Tudom. Csak fontos volt, hogy tudd: megértettem. Későn, de megértettem.
Elköszöntünk. Hazafelé a zsebemben csörögtek a kulcsok. Otthon a fiók leghátsó sarkába dobtam őket. Maradjanak ott. Emlékeztetőnek.
Este Gergő fáradtan ért haza. Vacsorát készítettem, amikor hátulról átölelt.
— Nóra engem is hívott — mondta. — Elmondta, mi történt anyával.
— És mit feleltél neki?
— Azt, hogy anya maga választotta ezt az utat, amikor megpróbálta elvenni tőlünk azt, amihez nem volt joga.