A szavai után jeges üresség futott végig bennem. Mintha valaki hirtelen elzárta volna bennem a vért.
— Nem volt joga ehhez — mondtam halkan, de a hangom keményebb lett, mint szerettem volna.
Erika azonnal visszavágott:
— Az anyja vagyok, igenis jogom van eldönteni, mi a helyes. Nóra itt marad. Ti meg menjetek vissza a régi lakásotokba, és örüljetek annak, ami van.
Ekkor már pontosan tudtam, mi történt.
— A kulcsokat a banketten másoltatta le, igaz? Amikor az asztalon hagytuk őket.
Az ajkának sarkában gúnyos mosoly jelent meg.
— Okos vagy. És akkor mi van? Két lakásra úgy sincs szükséged.
Nem vitatkoztam tovább. Megfordultam, és kisétáltam. A lépcsőházban előkaptam a telefonomat, és felhívtam apámat. A hangom remegett, de összeszorított fogakkal végigmondtam:
— Beköltöztek. Egyszerűen elfoglalták a lakást.
Lajos negyedóra múlva ott volt. Feljött az emeletre, bekopogott. Erika nyitott ajtót, és amikor meglátta, az arca megfeszült.
— Lajos, mit keres itt?
— A lakás egyelőre az én nevemen van — felelte nyugodtan. — Egy percük van összepakolni és elmenni. Ha nem, hívom a rendőrséget.
— Megőrült? Hiszen család vagyunk!
Apám elővette a telefonját.
— Harminc másodperc.
Nóra ekkor kirohant a szobából, megragadta az anyja kezét.
— Elég, anya. Elmegyünk. Most azonnal.
Erika kirántotta volna a kezét, de Nóra nem engedte. Káromkodva, dobozokat rángatva indult kifelé.
— A legutolsót veszed el a szegényektől! — ordította. — Mindened megvan, mégsem tudsz megosztani semmit!
— Ez nem a tiétek — válaszoltam halkan. — A szüleimtől kaptam. Nekem szánták.
Erika dühében földre vágott egy dobozt, odabent valami csörömpölt.
— Meg fogod bánni. Ezt még megbánod.
Tíz percen belül eltűntek. Az ajtó úgy csapódott be mögöttük, hogy beleremegtek az üvegek. A kiürült lakásban négyen maradtunk. Apám a vállamra tette a kezét.
— Ma cseréljetek zárat. És többé senkinek se mutassátok meg a kulcsot.
Erika hadjáratot indított ellenünk. A szomszédoknak azt mesélte, hogy Gergő egy szívtelen nőhöz ment feleségül, aki utcára tette a testvérét a gyerekeivel. Gergőt naponta hívta, sírt, könyörgött, követelte, hogy menjen hozzájuk.
Esténként Gergő szótlanul ült, szürke volt az arca.
Egy nap betelt a pohár.
— Hívd fel — mondtam neki. — Mondd, hogy elmegyünk.
— Miért?
— Mert az anyád. És mert ha nem teszed meg, ez egész életedben kísérteni fog.
Vasárnap mentünk. Erika ajtót nyitott, meglátott engem, és összeszorította a száját.
— A fiamat hívtam.
— A felesége vagyok — feleltem. — Ahol ő van, ott vagyok én is.
Beengedett minket. A szobában Nóra a kanapén ült lehajtott fejjel, a férje pedig az ablaknál állt, háttal nekünk.