A saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, majd egy pillanat alatt földbe gyökerezett a lábam.
Az előszobában idegen kartondobozok sorakoztak. A padlón apró gyerekcipők hevertek szanaszét. A nappali felől egy női hang hallatszott – Erika beszélt, határozottan, mintha mindig is itt lakott volna.
— A kanapé ide kerül. Déli fekvésűek az ablakok, a gyerekeknek ez a legjobb.
Gergő türelmetlenül meglökött hátulról.
— Miért ácsorogsz?
Beléptem. Az anyósa mérőszalaggal a kezében lépett ki a szobából. Meglátott minket, és még csak zavarba sem jött.
— Ó, megérkeztetek? Nóra épp a bútorokat nézi, segítsetek neki választani.
A férjem húga kidugta a fejét a másik helyiségből. Zavartan mosolygott, a tekintete azonban ide-oda cikázott.
— Szia, Júlia… ugye nem haragszol? Tényleg nincs hová mennünk.
Gergőre néztem, választ keresve az arcán.
— Erika, miről beszélsz egyáltalán?
— Arról, hogy neked két lakásod van, Nórának meg egy sem. A család dolga segíteni egymást. Vagy elfelejtetted, ki nevelt fel?
Két héttel korábban töltöttem be a harmincötöt. A szüleim lefoglaltak egy asztalt a „Csillag” étteremben, és összehívták az egész családot. Diszpécserként dolgozom, Gergő szerelő, sosem éltünk nagy lábon. Mindig abból gazdálkodtunk, amit megkerestünk.
Apám, Lajos, felállt, kezében pohárral.
— Juliskám. Anyáddal azt szeretnénk, ha biztos jövőd lenne.
Elém tett egy bőr tokot. Kulcsok csörrentek benne, mellé iratok. Egy lakás. Kétszobás. A város szívében.
A papírokat bámultam, nem jutottam szóhoz. A mellkasom összeszorult, levegőt is alig kaptam.
— De hát… hogyan…?
— Eladtuk a nagynénéd vidéki házát, hozzátettük a félretett pénzt. Emlékszel, a testvérednek is segítettünk az induláskor. Most rajtad a sor.
Anyám könnyeit törölgette. A bátyám átölelt. Sírtam, nem is próbáltam visszafogni magam. Ilyen boldogságra nem számítottam. Soha.
Aztán megszólalt Erika.
— Rögtön kettő is. Nem semmi szerencse.
A kulcsokat nézte, és az arca olyan volt, mintha valami olyat vettem volna el tőle, ami szerinte járt volna neki.
— Másnak meg egy sem jutott. Nóra a gyerekekkel egy egyszobásban szorong.
Nóra lehajtott fejjel ült. A férje hallgatott, a tányérját bámulta.
— De hát persze, ez a ti dolgotok — tette hozzá Erika erőltetett mosollyal.
Akkor nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Hiba volt.
— Honnan vannak kulcsaid? — kérdeztem most, minden erőmmel nyugodt maradva.
Erika megigazított egy dobozt, rám sem nézett.
— Vannak kulcsaim. Gergő a fiam, ez közös ügy.
— Ez az én lakásom. A szüleimtől kaptam.
— És akkor mi van? Van hol laknod. Nórának meg gyerekeket kell nevelnie. Ennyire önző lennél?
Gergő ekkor az anyja felé lépett, és feszült hangon megszólalt:
— Erről nem beszéltünk meg semmit, anya, és ezt most azonnal tisztáznunk kell.