— …a hangja megremegett. — Életem legnagyobb tévedését követtem el. Mindent elveszítettem: a vállalkozást, a félretett pénzt, a biztonságot. Semmim sem maradt. Csak annyit hallottam, hogy neked jól megy… és fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék még.
Nóra némán állt vele szemben. Gondolatai kuszán cikáztak. Az az ember állt most a tornácán megtörten, aki egykor gondolkodás nélkül tette ki őt az utcára a gyerekekkel együtt.
Márk tekintete elhomályosult, amikor észrevette a bekeretezett fényképet Lilláról és Eszterről. — Milyen nagyok lettek… — suttogta elcsukló hangon. — Kérlek, mondd meg nekik, hogy sajnálom.
Nóra szíve akaratlanul is meglágyult. Mélyen magában még élt az emlék arról a férfiról, akit valaha szeretett, még ha az a változat már régen el is tűnt.
Szó nélkül egy csekket nyújtott át neki — épp annyit, amiből újrakezdhet.
— Segítesz nekem? — hebegte Márk döbbenten. — Ennyi minden után?
— Amikor azon az éjszakán elküldtél, két dolgot értettem meg — felelte halkan Nóra. — Az egyik, hogy a kapzsiság mindent romba dönt. A másik, hogy a megbocsátás elsősorban magunknak szóló ajándék.
Márk zokogásban tört ki. — Ezt soha nem tudom viszonozni. Jóvá akarom tenni. Veled… velük is.
— Nem tudom, lehetséges-e — válaszolta csendesen. — De ha valóban változni akarsz, kezdd azzal, hogy ott vagy a lányaid mellett.
Ezzel Nóra becsukta az ajtót — nem a megbocsátás, hanem a múlt előtt.
Az ő jövője, és Lilla meg Eszter jövője, már fényesen kirajzolódott előtte.