Hideg, esőáztatta éjszaka volt, amikor Nóra egy kihalt buszmegállóban találta magát, karjában szorosan magához ölelve újszülött ikerlányait. A szél kegyetlenül csapkodta átázott kabátját, miközben remegő ajkakkal, alig hallhatóan imádkozott.
— Uram, kérlek… adj nekünk legalább erre az egyetlen éjszakára menedéket — suttogta, és a könnyei hangtalanul hullottak a csecsemők puha arcára.
Nórának nem volt hová mennie. A szülei már régen nem éltek, rokon vagy barát, akihez fordulhatott volna, nem maradt. Egy héttel korábban még volt otthona, férje és jövőbe vetett hite. Most mindebből semmi sem maradt.
Halk nesz hallatszott mögötte, amitől összerezzent. A szíve vadul vert, ösztönösen még erősebben magához szorította a gyerekeket, készen arra, hogy bármitől megvédje őket.
Aztán megkönnyebbült.
— Csak egy kutya — fújta ki a levegőt. — Semmi több.
Ám ami valójában idáig üldözte, nem az éjszaka sötétje, nem az eső és nem egy kóbor állat volt, hanem egy árulás, amely végül erre a helyre sodorta.
Márkkal öt évvel korábban ismerkedett meg, közvetlenül az egyetem befejezése után. A férfi megnyerő volt és tele tervekkel, Nóra pedig menthetetlenül beleszeretett. A viharos románc gyors esküvőbe torkollott, és egy ideig úgy tűnt, minden a helyén van. Egészen addig a napig, amíg el nem mondta neki, hogy gyermeket vár.
— Tessék? Most? Épp csak elindítottam a vállalkozásomat, ez a lehető legrosszabb időpont — mondta Márk, és az arcáról eltűnt a mosoly, miközben a kezében tartott tesztre meredt.
Nóra ennek ellenére reménykedett, és mélyen belül hitt abban, hogy a férfi idővel másként fogja látni mindezt, és nem hagyja magára őket.