Az a találkozás végül nem történt meg, és a nővérével folytatott beszélgetés átmenetileg még fel is derítette. Könnyebb léptekkel lépett be másnap az irodába, ám amint leült az asztalához, rögtön kiszúrta a frissen főzött kávét és a gondosan elhelyezett süteményt.
— Ezt Benedek hozta neked reggel — jegyezte meg Melinda, a kolléganője, olyan hangsúllyal, amit Nóra enyhén csipkelődőnek érzett. — Azt mondta, tartozik neked valamivel. Talán a bankett miatt, vagy nem is tudom pontosan.
Abban a pillanatban minden érzés visszatért. Sőt, az elkövetkező napok csak tovább erősítették a sejtéseit. A Benedekkel való beszélgetések során egyre világosabb lett számára, hogy a férfi meglepően sok mindenre emlékszik: apró félmondatokra, közös témákra, régi megjegyzésekre. Könyveket hozott neki, amikről korábban vitatkoztak, és egyre gyakrabban ajánlotta fel, hogy hazakíséri.
„Istenem, ha nem lennék házas…” — futott át az agyán ilyenkor. — „Ez lehetne életem legszebb időszaka.”
Otthon azonban egészen más gondolatok kergették egymást a fejében. Amikor Levente reggelente kávét vitt neki az ágyba, vagy esténként egymás mellett ültek a kanapén, és a megszokott műsorokat nézték, megnyugvás helyett furcsa bűntudat szorította el.
„Ha Benedek nem létezne…” — gondolta ilyenkor. — „Boldogabb már nem is lehetnék.”
Leventének nem mert semmit mondani. Úgy tűnt, a férfi semmit sem vesz észre, Nóra pedig minden erejével azon volt, hogy ugyanúgy viselkedjen vele, mint korábban.
— Nórikám, mi a helyzet veled? — érdeklődött Kinga egy munkahelyi telefonhívás során. — Elmúlt már ez a fellángolás? Gyere át holnap hozzám. A férjem elviszi a gyerekeket moziba, nyugodtan tudunk beszélni.
— Egyáltalán nem múlt el — vallotta be Nóra halkan. — Inkább egyre rosszabb, és fogalmam sincs, mit kellene tennem.
Másnap Benedek odalépett hozzá az irodában.
— Nóra, vettem jegyeket arra a koncertre, amiről meséltél — mondta mosolyogva. — Három van. Levente is jöhetne velünk.
— Levente épp most ment el üzleti útra — vágta rá ösztönösen. — De én szívesen elmennék veled… — és már a mondat végén tudta, hogy nem ezt kellett volna mondania.
Pontosan tisztában volt vele, hogy illett volna megköszönnie, majd udvariasan visszautasítani az ajánlatot. A szavak azonban nem engedelmeskedtek neki. Aznap este, a koncert után, együtt ültek be egy hangulatos kávézóba. Benedek szokatlanul gyengéd volt, egyszer csak megfogta a kezét, és halkan megszólalt:
— Erről a pillanatról álmodtam. Arról, hogy kettesben lehessünk. Csak te meg én. Ennyire egyszerű.
— Egyáltalán nem egyszerű — felelte Nóra alig hallhatóan.
— Kérlek — suttogta Benedek —, ma felejts el mindent. Legalább ma este légy velem.
Éjfél után kísérte haza. A ház előtt megcsókolta — úgy, ahogyan már régóta vágyott rá. Mégis ő volt az, aki végül elszakadt tőle.
— Értem — mondta Benedek szomorúan. — A mai estém itt véget ért.
Nóra szinte berohant a lépcsőházba. A lakásba érve ledobta magát a kanapéra, a szíve vadul kalapált.
„Nem tudok tovább színlelni” — ismerte be magának, mire végre lenyugodott, és lefeküdt aludni.
Másnap reggel, zuhany és reggeli után tisztábban látta a helyzetet. Döntést kell hoznia. Ez így nem mehet tovább.
„Levente nem hibás semmiben” — gondolta komoran. — „Ha én követtem el hibát, amikor hozzámentem, akkor azt nekem kell rendbe hoznom…”