A papírtörlő tartója sem volt már a helyén: lecsavarozták, eltűnt, csak egy csupasz csavar meredt ki a csempéből, mint egy vádló jel.
Zoltán bizonytalan léptekkel járta be a lakást. A hálószobában szinte félbe volt vágva minden. Az éjjeliszekrény kopáran állt, a gardrób egyik oldala kongott az ürességtől. Nemcsak a saját ruháit vitte el – elvitte azokat a párnákat is, amelyeket annak idején az ő ízlése szerint választott. A fürdőben sem maradt semmi, ami rá emlékeztetett volna: eltűntek a samponjai, nem lógott hajgumi a csapon, nem volt köntös az akasztón. Még a lábtörlőt is magával vitte, mintha egyetlen apró részletet sem akart volna itt hagyni.
Leült a nappali közepén a hideg padlóra, és a csupasz falat bámulta. A lakásban dermesztő csend honolt. Nem abban az értelemben, hogy üres lett volna – a bútorai ott maradtak –, hanem valami sokkal mélyebb hiány tátongott benne. A tér lelke, a melege, az otthonosság érzése mintha gondosan le lett volna kaparva minden felületről. Hét év közös életét törölte ki egyetlen, könyörtelen mozdulattal. Az egykori menedék sivár betonkalitkává változott, vak, sötét ablakokkal.
Felvillant benne az utolsó pillantása. Nem fájdalom volt benne, nem könyörgés. Hideg mérlegelés. Pont olyan, amilyen benne is. Nem készült arra, hogy az út szélén dideregjen. Megadta neki, amit látni akart: a tehetetlen, összetört nőt. Közben pedig, amíg ő a barátaival nyelte a konyakot, visszajött. Valószínűleg ugyanazzal a taxival, amely őt is hazahozta. Volt mersze belépni ebbe a lakásba, és higgadtan, pontosan, egyetlen könny nélkül eltüntetni minden nyomát.
A düh hirtelen csapott fel benne. Felugrott, ököllel verte a falat. „Rohadt kurva!” – ordította bele az ürességbe, de a csend gond nélkül elnyelte a hangját. A telefonjához kapott, hogy hívogassa, fenyegetőzzön, majd ráeszmélt: a száma már tiltva van, az újat pedig nem ismeri. És mit mondana egyáltalán? Hogy hozza vissza a függönyöket?
Az ablakhoz lépett. Lent terült el a város. Valahol ott van most ő is. Talán egy barátnőnél. Talán már bérel egy szobát a tanári fizetéséből. És az új helyen biztosan meleg van. Ott lógnak azok az ostoba függönyök, ott állnak az ibolyák. Itt viszont… itt fagy volt. Nem az, amit az országúton érez az ember. Másfajta. Belülről jövő, csontig hatoló hideg.
Mindig mindent előre kiszámolt. Azt hitte, minden eshetőséget lefedett. Egyvalamivel nem számolt: hogy a távozása nem menekülés lesz, hanem a győztes visszavonulása, aki összeszedi a zsákmányát, és az ellenfélnek csak felperzselt földet hagy maga után. Megkapta a lakást. Teljes egészében, az utolsó négyzetcentiméterig. Most pedig ez a tér centiről centire ránehezedett, jeges súlyként.
Zoltán még állt egy darabig az ablaknál, a sötét üvegben visszatükröződő fekete ablaküregeket nézve. Aztán lassan megfordult, és a konyha felé indult, hogy töltsön magának még egy italt. Csakhogy pohár sem maradt – egyetlenegy volt csak, a régi, „A legjobb apának” felirattal, amit valaha a munkahelyéről hozott el. Végül a palack szájából ivott, a hideg padlón ülve, ebben a néma, fagyos lakásban, amely mostantól örökre csak az övé volt.
Odakint pedig a hó tovább hullott. Lassan, megállíthatatlanul.