A lábujjai előbb eltompultak, mintha idegen testekké váltak volna, tíz perc múlva pedig már az arcát sem érezte rendesen. A levegő zihálva tört fel a mellkasából, szaggatottan, fehér pára szakadt ki belőle, amely azonnal ráfagyott a szempilláira.
Minden zűrzavar és fájdalom ellenére egyetlen gondolat kalapált kristálytisztán a fejében: „Ő most szórakozni ment. A haverjaival. Ünnepelni, hogy győzött.”
Zoltán valóban ezt tette. Egy elegáns, drága fürdő- és szórakoztatókomplexumba kanyarodott ki a város szélén, ahol Norbert és Sándor már várták. Egyetemi évekből megmaradt barátok voltak: kigyúrt test, magabiztos mosoly, az a fajta elégedettség, amely nem tűri az ellentmondást.
– Mi ez a jókedv? Kipateroltad a lakásból? – csapta vállon Norbert, miközben felé nyújtotta a töltött poharat.
– Szépen, engedelmesen eltakarodott a saját cuccaival együtt. Kapott egy kis téli levegőt, hadd hűtse le magát – vigyorgott Zoltán, és egy hajtásra lehúzta a vodkát. A gyomrában szétáradó forróság még magabiztosabbá tette. Mesélni kezdett: az ügyvédről, Lilla arcáról, az országútról. Hangosan nevetett közben, durva, ízléstelen részletekkel fűszerezve.
A többiek harsányan helyeseltek. – Szép munka, öreg! Egy nőnek tudnia kell, hol a helye. Túl sok lett itt az okoskodó, mind lakásra meg tartásdíjra hajt – dörögte Sándor. Gőzölögtek a tölgyfa szaunában, kristálypohárból kortyolták a konyakot, szaftos steakeket rendeltek, és ostoba vicceken hahotáztak. Zoltán úgy érezte, a világ tetején áll. Mindent kiszámolt. Ő nyert. Az élet bejött.
Csak mélyen belül, az alkohol és az önelégültség vastag rétege alatt mocorgott valami ragacsos, kellemetlen érzés. Felvillant előtte Lilla tekintete közvetlenül az ütés előtt. Nem félelem volt benne. Inkább üresség. Mintha már akkor elment volna, mielőtt ő kirakta. Elhessegette a gondolatot, újratöltött. Az este az övé maradt.
Hajnali három körül értek a végére. Zoltán, ittasan és elégedetten, taxival jutott haza. A saját lakásába. Most már végleg az övébe. A kulcs alig akart a zárba találni, de végül feltépte az ajtót, és felkapcsolta az előszobai villanyt.
A látványtól majdnem elakadt a szava.
Rend volt. Tökéletes rend. Olyan, mint egy temetőben vagy egy múzeumban. Minden, ami Lillához kötődött, eltűnt. A fényképek, a hímzett párnák, a könyvei, az ablakpárkányon álló nevetséges ibolyák – nyomuk sem maradt. De ez még nem volt a legrosszabb.
Nem pusztított. Precízen dolgozott. Csak azt vitte el, ami az övé volt: amit ő vett, amit ő hozott, amit az ő ízlése szerint választottak ki a közös élethez.
A nappaliban hiányoztak a függönyök; az ablakok sötét lyukakként tátongtak. Azok a darabok, amelyeket fél évig keresett, „elhervadt rózsa” árnyalatban. A falakról lekerültek a képek és poszterek, csak a szögek helye és a porban kirajzolódó világos téglalapok maradtak. A konyhában eltűntek a fűszerek, a saját késkészlete, a kedvenc kerámiái, mintha soha nem is léteztek volna, és a hiányuk baljós csenddel töltötte meg a teret.