A reszketés, amelyet addig görcsösen próbált elfojtani, hirtelen eltűnt, és helyét valami kísértetiesen tiszta, rideg nyugalom vette át. Mintha belül jég nőtt volna, lassan kitöltve minden zugot.
„Vigyél haza, Zoltán. Összepakolok, és még ma elmegyek” – mondta tompán.
„Haza?” – felnevetett, gúnyosan felhorkant. – „Ez az én lakásom. Neked már kinéztem egy másikat. Ott ni, látod?”
Egy éles mozdulattal lehúzódott az út szélére. A város peremén jártak, ahol a lámpák már csak szórványosan álltak, a főúton pedig bömbölve száguldottak el a kamionok. A szél hóval verte az ablakot, körülöttük sötétség, mezők és metsző hideg.
„Szállj ki. Jót tesz egy kis friss levegő. Gondolkodj el a jövődön.”
„Megőrültél? Mínusz húsz fok van! Papucsban vagyok!” – Lilla ösztönösen belesüppedt az ülésbe.
„Azt mondtam, kifelé!” – az ordítása szinte lefejelte. Kikapcsolta a központi zárat, majd durván megragadta a karját. A drága parfümje és az előző esti pia szaga egyszerre csapta meg.
Kapálózott, próbálta eltolni magától, de Zoltán nagy volt és feldühödött. Az ökle – rajta a nehéz gyűrű – a halántékán csattant. Vakító fények robbantak a szeme előtt, a fájdalom forró hullámként öntötte el. Még egy ütés érte, ezúttal a vállát. Úgy rántotta ki az autóból, mint egy felesleges csomagot. A jeges útpadkára zuhant, a térde keményen nekiütődött a betonelválasztónak. Az ajtó becsapódott, a fekete terepjáró felbőgött, és a kerekek alól felcsapódó latyak az arcába vágódott, mielőtt az autó eltűnt volna a fehér semmiben.
Az első pillanatokban mozdulni sem tudott. A teste lángolt, az arca és a halántéka zsibbadt. A hó az arcára hullott, elolvadt, összekeveredett a végre kitörő könnyeivel. Reszketve feltápászkodott. A lábán vékony, otthoni papucs volt – abban rohant ki a lakásból az ügyvéd hívása után –, a vállán pedig egy könnyű kabát, ami semmit sem ért ekkora fagyban.
Elővette a telefonját. Halott kijelző. A töltő „náluk” maradt, az „ő” konnektorában. Sehol senki, csak a vadul elhúzó autók zaja. Senki nem áll meg. Senki nem veszi észre a sötétben az út szélén botladozó alakot.
A félelem olyan sűrűvé vált, mintha harapni lehetne. Megértette: azt akarta, hogy megfagyjon. Hogy „felfrissüljön”. Hogy tudja, hol a helye. Vagy talán ennél is rosszabbat… Nem, gyilkosságot nem tervezett. Egyszerűen kidobta, mint egy megunt játékot. Ami ezután történik vele, az már nem érdekelte.
Mozdulnia kellett. Menni, bárhová. Szembefordult a széllel, és visszaindult arra, amerre jöttek, a város irányába. Minden lépés belenyilallt a sérült térdébe, a hideg átszivárgott a ruhán, és acélkarmokkal kapaszkodott a bőrébe. Néhány perc elteltével a lábujjait már alig érezte, mintha nem is az övéi lennének, és a fagy lassan, könyörtelenül kezdte átvenni az uralmat felette.