A hó már kora reggel óta szakadatlanul ömlött. Nehéz, vizes pelyhek estek, nem olvadtak el, hanem rátapadtak az aszfaltra, síkos, alattomos csapdává változtatva az utat. Lilla a fekete terepjáró oldalsó ablakán át bámult kifelé, mégsem látta sem a sűrű havazást, sem a fények elmosódó csíkjait. Figyelmét teljesen lekötötte a mellkasában növekvő jeges szorítás, és az ügyvéd egyhangú, hűvös hangja, amely a telefonból szólt, miközben a készüléket izzadó tenyérrel szorította.
„A házasság alatt szerzett közös vagyon fele-fele arányban oszlik meg, Lilla Mihályné. Igen. Viszont az az ingatlan, amelyet a férje a házasságkötés előtt vásárolt, akkor sem képezi a megosztás tárgyát, ha ön oda volt bejelentve és hét éven át ott élt. Az a lakás az ő tulajdonában marad.”
Lilla lassan az ölébe ejtette a telefont. Hét év. Hét esztendő, amely alatt a külvárosi betonfészket otthonná formálta: tapétát választott, függönyöket cserélt, hosszú estéken át böngészte az oldalakat, míg rátalált arra az állólámpára, amely tökéletesen illett a kanapé sarkába. Hét évig mosott, főzött, tűrte Zoltán állandó barátait, akik hajnalig zajongtak, és elviselte a férfi nehéz, féltékeny természetét. Mindezt úgy, hogy közben egy idegen vár falai között élt. Az ő várában. Most, amikor a házasságuk kártyavára összeomlott azon az éjszakán, amikor Zoltán nem ment haza, majd reggel Lilla idegen rúzst talált a kabátzsebében és egy szívecskés üzenetet a telefonján, kiderült, hogy végül csak ő kerül utcára. Egy szerény tanári fizetéssel és egy bőröndnyi ruhával.
„Na, mit mondott az a vérszívó ügyvéded?” – kérdezte Zoltán a volán mögül, miközben hirtelen sávot váltott. Az arca, amelyet valaha férfiasnak látott, most a jól ismert, gúnyos félmosolyba torzult. Tudta a választ. Mindig is tudta, és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
Lilla felé fordult. A szeme száraz volt, szinte túl nagy a sápadt arcán.
„A lakás a tiéd. Az esküvő előtt vetted. Nekem nem jut semmi.”
Zoltán nem szólt, csak még erősebben markolta a kormányt, az állkapcsán megfeszültek az izmok.
„Pont erre számítottam. Mit hittél, Lilla? Hogy majd a fél lakást rád íratom? Azt gondoltad, nem gondolok előre?” – a hangja telt volt és elégedett.
Valami elszakadt Lilla mellkasában. Nem a megcsalás fájdalma, nem a sértettség – az már mögötte volt. Ez más volt: hideg, kristálytiszta felismerés. Zoltán sosem szerette őt. Ezekben az években nem társat látott benne, hanem ideiglenes lakót, akit bármikor ki lehet tenni az ajtón. És mindezt előre kiszámolta. Precízen. Akár egy könyvelő.
„Te mindent előre elrendeztél” – mondta halkan Lilla, idegennek érezve a saját hangját.
„Az életet tervezni kell, kicsim. Ne légy naiv. Úgyis eljön az idő, amikor az ilyen nők, mint te, mind tartásdíjat akarnak majd. Én meg, mondhatni, megkíméltelek ettől. Ingyen laktál, örülj neki.”
Lilla nem válaszolt; a teste megfeszült, és bár igyekezett uralkodni magán, érezte, hogy valami mélyen benne lassan átalakul, előrevetítve azt a furcsa, dermedt nyugalmat, amely hamarosan teljesen elhatalmasodik rajta.