Az idill azonban ezúttal sem bizonyult tartósnak. Alig telt el három év, és megint repedések jelentek meg: Lillát lassan felemésztette a hiányérzet, a kimondatlan szemrehányások pedig egyre súlyosabbá váltak. Most nem András volt az, aki csomagolt. Lilla döntött úgy, hogy kilép ebből az örök körforgásból. A munkájában szárnyalt, saját lakást vásárolt, beadta a válókeresetet, és határozott mozdulattal új életet kezdett.
A gyerekek felváltva éltek velük: két hét az anyánál, két hét az apánál. A volt házastársak teljesen megszakították a kapcsolatot, nem beszéltek, nem találkoztak, mintha a másik nem is létezne. Hónapokig kizárólag a gyerekeken keresztül üzentek egymásnak: „apa azt mondta”, „anya azt üzente”.
A fordulópont Márk születésnapja lett. Ünnepi asztal, színes lufik, gyertyafény… András pedig megjelent egy hatalmas rózsacsokorral – Lillának. Tökéletesen felöltözve, kifogástalan modorral, alkoholt sem ivott. Újra kezdődött minden: egy varázslatos „mézeshetek” időszaka, figyelmesség a maximumon, utazás Velencébe.
– Mit vártál? – nevetett Lilla. – Most már menyasszony vagyok hozománnyal.
András ismét megkérte a kezét. Harmadszor. Lilla azonban nemet mondott. Végleg megértette: vőlegényként András elbűvölő, férjként viszont elviselhetetlen. És talán nem is egyedi eset ez. Sokan ilyenek vagyunk. Nem véletlen mondják: az igazi szerelem nem azt jelenti, hogy kibírjuk a távollét éveit, hanem azt, hogy elbírjuk az egymás közelségében eltöltött időt.