A sarok mögül figyelte, hogyan sürögnek-forognak a gyerekek a „beteg” körül, teát hordtak, párnát igazítottak. Meghatódott, hiába is tagadta volna.
András mindig korán indult dolgozni. A hivatalos „ünnep” előtt a hivatalban Lilla rendszerint még hajnalban talpon volt, hogy reggelit tegyen elé. Most viszont aludt tovább. A majdnem volt férj rászokott, hogy maga készítse el az első étkezést. Csakhogy egyedül főzni valahogy idegen érzés volt, így számolt a gyerekekkel és a „szomszédasszonnyal” is.
Amíg férjként élt ott, természetesnek vette a vacsorát és a frissen vasalt inget. Most már kérnie kellett, és illendően meg is köszönni.
– Köszönöm, drágám. Meghívhatlak egy kávéra valamikor?
– Igen, szerdán este ráérek – válaszolta Lilla.
Úgy tűnt, a kapott gondolkodási idő megtette a hatását. A lakásban újra beindult a családi rutin. Munka után ismét felhangzott a jól ismert férfihang: „Ennék valamit, Lilla, kutyául elfáradtam.” Andrásban megint feléledt az érzés: kész, visszatért minden a helyére, innen már nem mozdul senki.
Valójában azonban minden ugyanabba a mederbe csúszott vissza: egyszerűen, lendületesen, romantika nélkül. Haladt előre, majd újra a válás falába ütközött. Miután az első, sikertelen próbálkozásig minden reménykönnyét kisírta, Lilla elszánt lett, és kimondta, hogy nem akar többé félmegoldásokat.