Délután kettőkor elindultam Zsófiával a boltba.
Nem mondtam neki, hogy mit fogunk csinálni. Csak azt mondtam: öltözz fel, megyünk valahová.
Az autóban Zsófia csendben ült. Nézte ki az ablakon. Nem kérdezte, hová megyünk. Csak ült. És várt.
Amikor megálltam a gyerekruha bolt előtt, felnézett. Meglepetten.
— Ruhákat veszünk? — kérdezte halkan.
— Igen — mondtam, és mosolyogtam rá. — Neked. Olyan ruhákat, amilyeneket te akarsz.
Zsófia szemei elkerekedtek. — Tényleg?
— Tényleg — mondtam. — És tudod mit? Ma te választasz mindent. Én csak fizetem. De te választod ki, hogy mi tetszik. Mi az, amiben jól érzed magad. Mi az, amiben szépnek látod magad.
Zsófia lassan elmosolyodott. Kis mosoly volt még. Óvatos. Mintha nem merné elhinni.
— Bármit? — kérdezte.
— Bármit — mondtam határozottan. — Még a rózsaszín csillogót is.
Zsófia nevetett. Először tegnap óta. Először hallottam újra azt a hangot, ami… ami az ő hangja volt. Nem a síró. Nem a szomorú. Hanem az igazi.
Bementünk a boltba.
És Zsófia… Zsófia felélénkült.
Futott a polcokhoz. Nézte a ruhákat. Megérintette őket. Kivett egyet. Megnézte. Visszatette. Vett egy másikat.
— Ez! — mondta izgatottan. — Anya, ez szép!
Rózsaszín volt. Csillogós. Tüll szoknyával. Pont olyan, amilyet szeretett.
— Próbáld fel — mondtam.
Zsófia felpróbálta. Forgott a tükör előtt. Mosolygott. Olyan mosolyt, ami igazi volt.
— Szép vagyok benne? — kérdezte, és a hangja… a hangja kételkedett még egy kicsit.
— Gyönyörű vagy — mondtam határozottan. — A legszebb kislány vagy.
Zsófia elmosolyodott. Szélesebben most már.
— Ezt akarom — mondta.
— Akkor ezt vesszük — mondtam.
És folytattuk. Ruháról ruhára. Zsófia választotta. Én bólintottam. Vagy ha valamit nem volt biztos benne, megbeszéltük. De mindig ő döntött végül.
Egy óra múlva négy ruhával, két pólóval, egy szoknyával és egy nadrággal álltunk a pénztárnál.
A pénztárosnő mosolygott Zsófiára. — Ilyen szép ruhákat választottál! — mondta kedvesen.
Zsófia büszkén bólintott. — Én választottam őket — mondta. — Magam.
— És nagyon jól választottál — mondta a pénztárosnő.
Zsófia rám nézett. Mosolygott. És láttam az arcán. Láttam, hogy valami visszajött. Valami, ami tegnap elveszett. Nem minden. Nem egészen. De egy része. Egy kicsi, fontos része.
Hazafelé az autóban Zsófia megszólalt.
— Anya — mondta halkan. — Baba… baba látni fogja ezeket a ruhákat?
Néztem rá a visszapillantó tükörben. — Talán — mondtam. — Valamikor. De nem most. Most egy ideig nem jön.
— Mert haragszik? — kérdezte Zsófia.
— Nem — mondtam. — Nem azért. Hanem azért, mert… mert időre van szüksége. Megérteni dolgokat. És nekünk is. Megérteni, hogy hogyan legyünk családok úgy, hogy… hogy mindenki jól érezze magát.
Zsófia bólintott. Nem teljesen értette. Láttam. De elfogadta.
— És akkor… akkor nem fogja többé azt mondani, hogy te rossz dolgokat választasz? — kérdezte halkan, félve.
Megálltam a lámpánál. Megfordultam. Néztem őt.
— Zsófi — mondtam komolyan. — Hallgass rám. Én nem választok rossz dolgokat neked. Én választok olyan dolgokat, amiket szerintem szeretsz. Amiket szerintem jól állnak neked. És néha tévedek. Persze hogy tévedek. Mert nem vagyok tökéletes. De tudod, mi a különbség köztem és baba között?
Zsófia megrázta a fejét.
— Az — mondtam —, hogy én mindig megkérdezem tőled, hogy mit szeretnél. Mindig hallgatok rád. Mindig nézem, hogy mi az, amiben jól érzed magad. És ha valamit nem szeretsz, akkor lecseréljük. Mert nem arról szól az, hogy jó anya vagy, hogy mindig jól választasz. Hanem arról, hogy hallgatod a gyerekedet. És tiszteletben tartod őt.
Zsófia lassan bólintott. És láttam, hogy most már érti. Legalább egy kicsit.
— És te… te hallgatsz rám? — kérdezte.
— Mindig — mondtam határozottan. — Mindig, kicsim. Mindig.
Zsófia elmosolyodott. — Akkor… akkor jó vagy — mondta halkan.
És a szívem… a szívem megtelt valamivel. Valamivel meleggel. Valamivel, ami azt mondta: Igen. Igen, megéri. Megéri minden.
Hazaértünk. Kivittük a szatyorokat. Felmentünk Zsófia szobájába.
A szekrény még mindig olyan volt, ahogy az anyósom hagyta. Barna. Szürke. Komor.
— Tudod mit? — mondtam. — Ezeket a ruhákát… ezeket a barna ruhákat kidobjuk. Jó?
Zsófia bólintott. Gyorsan. Lelkesen.
Fogtuk a ruhákat. Egyenként. Kivettük őket a szekrényből. Egy nagy zsákba tettük őket.
És amikor végeztünk, a szekrény ismét üres volt.
De most… most mi fogjuk megtölteni. Mi. Olyan ruhákkal, amiket Zsófia választott. Amiket ő szeret.
— Most rakjuk be az újakat — mondtam.
És raktuk. Együtt. Zsófia akasztotta fel őket. Gondosan. Büszkén.
Amikor végeztünk, hátralépett. Nézte őket.
— Szép — mondta halkan.
— Igen — mondtam. — Nagyon szép.
És valóban az volt.
Nem azért, mert a ruhák különlegesek voltak. Hanem azért, mert Zsófia választotta őket. Mert ő érezte úgy, hogy jók. Mert ő érezte úgy, hogy az övék.
És ez volt az, ami számított.
Este, amikor Zsófia már aludt, ültem a nappaliban, és gondolkoztam.
Gondolkoztam azon, ami történt. Az elmúlt két napon. Az ünnepélyen. Az anyósommal. Dáviddal. Zsófiával.
Gondolkoztam azon, hogy mi változott.
És mi nem változott.
Dávid beszélt az anyjával. Ez igaz. Megmondta neki, amit kellett. Ez is igaz.
De az anyósa… az anyósa nem fogja ezt elfogadni. Nem fog beletörődni. Nem fog csak úgy visszalépni.
Ismertem őt. Öt éve ismertem. És tudtam, hogyan működik. Hogyan gondolkodik.
Ő most sértve van. Mégsértve érzi magát. És amikor ő sértve van… akkor nem megbékél. Akkor harcol.
Volt már ilyen korábban. Kisebb dolgokban. De mindig ugyanaz volt a minta: először sértődés, aztán csend, aztán… aztán visszajön. Másképp. Ravaszabban. Megpróbálja más oldalról. Megpróbálja úgy, hogy úgy tűnjön, mintha ő lenne a áldozat. Mintha őt bántották volna meg igazságtalanul.
És Dávid… Dávid mindig engedett. Mindig megbékélt vele. Mindig azt mondta: „Hát ő az anyám. Mit tehetek?”
És most?
Most is ezt fogja tenni?
Vagy most, most amikor látta, hogy mi történt Zsófiával, most amikor hallotta, hogy az anyja mit mondott a lányának… most tényleg más lesz?
Nem tudtam.
És ez volt a probléma.
Nem tudtam.
És amíg nem tudtam, addig nem tudtam biztonságban érezni magam. Addig nem tudtam úgy érezni, hogy Zsófia biztonságban van.
Mert mi lesz, ha egy hónap múlva az anyósa visszajön? És Dávid beengedi? Mert „már elég idő telt el”? Mert „anya megígérte, hogy nem lesz többé ilyen”? Mert „mégiscsak a nagyanyja”?
És mi lesz, ha újra kezdődik? Talán nem olyan nyíltan. Talán finomabban. De azok a megjegyzések. Azok a kis beszólások. Azok a „csak segíteni akarok” pillanatok.
És Zsófia… Zsófia lassan, fokozatosan el fogja hinni, hogy az anyja nem elég jó. Mert ezt fogja hallani. Újra meg újra.
Nem.
Nem engedhetem.
Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.
Felálltam. Mentem a hálószobába.
Dávid az ágyon feküdt. Nem aludt. Csak feküdt. Nézte a mennyezetet.
— Dávid — szólítottam halkan.
Megfordult. Nézett rám.
— Beszélnünk kell — mondtam.
Dávid felült. Bólintott. — Tudom — mondta fáradtan.
Leültem az ágy szélére. Néztem őt.
— Köszönöm, hogy beszéltél az anyáddal — kezdtem. — Tudom, hogy nehéz volt.
Dávid bólintott. — Volt — mondta halkan.
— De tudnod kell valamit — folytattam. — Ez nem elég.
Dávid felnézett. — Micsoda?
— Azt mondtam, hogy ez nem elég — ismételtem meg nyugodtan. — Az, hogy beszéltél vele. Az, hogy megmondtad neki. Ez jó. Ez fontos. De nem elég.
— Mit akarsz még? — kérdezte Dávid, és a hangja… a hangja fáradt volt. Frusztrált. — Mit akarsz, hogy csináljak, Eszter? Kiáltottam az anyámmal. Megmondtam neki, hogy nem jöhet többé. Mit akarsz még?
— Azt akarom — mondtam lassan, halkan, de határozottan —, hogy tartsd be. Nem csak most. Nem csak addig, amíg ő sértve van. Hanem mindig. Akkor is, ha visszajön. Akkor is, ha sír. Akkor is, ha könyörög. Akkor is, ha azt mondja, hogy te vagy az egyetlen, aki számít neki.
Dávid hallgatott. Nézte a kezét.
— Azt akarom — folytattam —, hogy megértsd: nem róla szól ez. Hanem Zsófiáról. Arról, hogy ő mit hall. Mit lát. Mit tanul. És ha azt látja, hogy a nagyanyja mindig felülírja az anyját, akkor ő azt fogja megtanulni, hogy az anyját nem kell tisztelni. Nem kell hallgatni rá. Mert úgyis valaki más tudja jobban.
Dávid felnézett. — Értem — mondta halkan. — Értem, Eszter. Tényleg értem.
— És még valami — mondtam, és most már éreztem, hogy ez az, amit ki kell mondanom. Amit nem lehet tovább halogatni. — Ha ez nem változik… ha te nem tartod be, amit ígértél… ha az anyád visszajön, és te beengeded, mert „már elég idő telt el”… akkor én…
Megálltam. Mély levegőt vettem.
— Akkor én el fogok menni — mondtam végül. Csendesen. De határozottan.
Dávid megmerevedett. — Mit mondtál?
— Azt mondtam, el fogok menni — ismételtem meg. — Zsófiával. El innen. Mert nem akarom, hogy ő úgy nőjön fel, hogy azt látja: az anyját nem védik meg. Az anyját mindenki másodlagosnak tartja. Az anyját lehet bántalmazni, és nincs következménye.
Dávid némán nézett rám. Az arcán döbbenet volt. És valami más. Valami, ami félelem volt.
— Ezt nem gondolod komolyan — mondta végül.
— De igen — mondtam nyugodtan. — Komolyan gondolom, Dávid. Nem azért, mert nem szeretlek. Hanem azért, mert szeretem Zsófiát. És nem engedhetem, hogy ő azt lássa, amit én ma láttam. Nem engedhetem, hogy ő azt érezze, amit ma érzett.
Dávid felállt. Járkált a szobában. Ide-oda. A kezét a haján húzta végig. Ideges volt. Zavaros.
— Ez… ez nem fair — mondta végül. — Nem fair, hogy választanod kell köztem és anya között.
— Nem kell választanom közted és az anyád között — mondtam. — Kell választanom a lányom jövője és a te kényelmed között. És ez nem választás, Dávid. Ez egyértelmű.
Dávid megállt. Nézett rám. Hosszan.
— És ha… ha megígérem? — kérdezte halkan. — Ha megígérem, hogy tartom, amit mondtam? Ha megígérem, hogy megvédlek benneteket? Elég lesz?
Néztem őt. És próbáltam eldönteni, hogy hiszek-e neki.
— Nem tudom — mondtam őszintén. — Nem tudom, Dávid. Mert ezt már megígérted korábban is. Más helyzetekben. És mindig… mindig ugyanaz történt. Az anyád visszajött. Te beengedted. És minden folytatta.
— De most más — mondta Dávid gyorsan. — Most… most látom. Látom, hogy mi történt. Látom, hogy Zsófiának mi lett. Látom, hogy neked mi lett. És nem akarom, hogy ez folytatódjon.
— Akkor mutasd meg — mondtam határozottan. — Ne csak mondd. Mutasd meg. Mert a szavak… a szavak olcsók, Dávid. A tettek számítanak.
Dávid bólintott. Lassan. Fáradtan.
— Megmutatom — mondta halkan. — Megígérem. Megmutatom.
Felálltam. Mentem felé. Megálltam előtte.
— Remélem — mondtam halkan. — Mert ha nem… akkor tényleg elmegyek. És nem fogok visszajönni.
Néztem őt. A szemébe. És láttam, hogy most… most először igazán megértette.
Hogy ez nem fenyegetés.
Hogy ez nem üres szó.
Hogy ez ígéret.
És hogy rajtа múlik, mi lesz.