Nem tudtam aludni.
Ott feküdtem az ágyon, Dávid mellett, aki hangosan aludt. Egyenletesen lélegzett. Horkolt egy kicsit. Olyan békésen aludt, mintha semmi nem történt volna. Mintha minden normális lenne.
És én ott feküdtem. Nyitott szemmel. Néztem a mennyezetet. A sötétben. És gondolkoztam.
Gondolkoztam azon, amit ma láttam. Zsófia arcán. Ahogy ott állt a színpadon. Ahogy próbált eltűnni. Ahogy hallotta azokat a szavakat: szegény gyerek.
Gondolkoztam azon, amit az anyósom mondott. Jobban értek hozzá, mint te. Mintha én… mintha én semmi nem lennék. Mintha az anyaság, amit én élek meg minden nap, az… az kevesebb lenne, mint az övé.
Gondolkoztam azon, amit Dávid mondott. Beszélek vele. De hányszor mondta már ezt? Hányszor ígérte meg? És hányszor történt meg ugyanaz? Semmi. Változás nélkül.
Az óra mutatója lassan haladt. Tíz óra. Tizenegy. Éjfél.
Egy órakor hallottam valami zajt.
Megmeredtem. Hallgattam.
Újra. Egy halk zörgés. Zsófia szobájából.
Felkeltem. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel Dávidot. Kimentem a folyosóra.
Megálltam Zsófia ajtaja előtt. Hallgattam.
Csend volt. De nem olyan csend, ami alvást jelent. Hanem olyan, ami… ami vár. Ami tudja, hogy valaki ott van.
Kinyitottam az ajtót. Halkan.
Zsófia az ágyon ült. A sötétben. Nem aludt. Csak ült. A takarót maga köré csavarta. Olyan kicsi volt. Olyan elveszett.
— Kicsim? — szólítottam halkan. — Jól vagy?
Zsófia megrezzent. Aztán bólintott. De nem szólt.
Bementem. Leültem az ágya szélére.
— Nem tudsz aludni? — kérdeztem.
Zsófia megrázta a fejét. Nézte a kezét. Aztán halkan megszólalt.
— Anya… — kezdte. A hangja reszketett. — Baba… baba haragszik rám?
A szívem összeszorult. — Nem — mondtam gyorsan. — Nem, kicsim. Baba nem haragszik rád.
— De én… én nem viseltem azt, amit ő akart — mondta Zsófia, és most már láttam, hogy megint könnyek gyűlnek a szemében. — Ma reggel. Én azt akartam, amit te kiraktál. És ő… ő azt mondta, hogy az rossz. És akkor én… én sírtam. És most ő haragszik. És…
— Zsófi — vágtam közbe halkan. — Hallgass rám. Baba nem haragszik rád. Ha haragszik is valakire, akkor rám haragszik. Nem rád. Soha nem rád.
De Zsófia megrázta a fejét. — De azt mondta… — kezdte, aztán elhallgatott. Mintha meggondolta volna magát.
— Mit mondott? — kérdeztem óvatosan.
Zsófia lenézett. A hangja alig volt hallható. — Azt mondta… amikor lecserélte a ruhámat… azt mondta, hogy te… hogy te nem tudsz rám vigyázni. Hogy te rossz dolgokat választasz nekem. Hogy ő jobban tudja. Hogy őt kell hallgatnom.
A világ megállt.
Az összes levegő kiment a tüdőmből.
Csak ültem. És néztem a lányomat. És próbáltam feldolgozni, amit hallottam.
Te rossz dolgokat választasz neki.
Őt kell hallgatni.
Ezt mondta neki. Egy hétéves gyereknek. Az én lányomnak.
— Zsófi — mondtam, és a hangom… a hangom már nem volt stabil. — Azt mondta neked, hogy én… hogy én rosszul választok neked?
Zsófia bólintott. Félve. Mintha azt hinné, hogy ő tett valami rosszat azzal, hogy elmondta.
— És… és én nem akartam azt hinni, anya — mondta gyorsan, könnyek között. — Én tudtam, hogy te… hogy te jót akarsz. De baba azt mondta, hogy te fiatal vagy. Hogy te nem értesz hozzá. Hogy én ha hallgatok rád, akkor… akkor rossz dolgokat fogok csinálni. És akkor mindenki… mindenki nevet rajtam. Mint ma. Ma nevettek. Hallottam.
Átöleltem. Gyorsan. Szorosan. És éreztem, ahogy ő remeg. Ahogy az egész kis teste reszket a zokogástól, amit visszatart.
— Senki nem nevet rajtad — suttogtam a hajába. — És ha nevet is valaki, az azért van, mert nem ért hozzá. Nem azért, mert te rossz vagy. Vagy mert én rossz vagyok. Hanem mert vannak olyan emberek, akik… akik nem értik.
— De baba azt mondta…
— Nem számít, mit mondott baba — vágtam közbe határozottan. — Nem számít, Zsófi. Mert én vagyok az anyád. Én. Nem baba. És én azt mondom neked, hogy te csodálatos vagy. Hogy te szép vagy. Hogy te okos vagy. És hogy bármit választasz, ami téged boldoggá tesz, az jó. Mindig jó.
Zsófia felnézett rám. A szemében könnyek. De volt benne valami más is. Valami, ami… ami reményt keresett. Ami hinni akart abban, amit mondok.
— Tényleg? — kérdezte halkan.
— Tényleg — mondtam határozottan. — És tudd meg, kicsim, hogy holnap… holnap elmegyünk, és veszünk neked új ruhákat. Olyanokat, amilyeneket te akarsz. Amiket te választasz. És soha többé senki nem fogja lecserélni őket. Soha többé senki nem fogja megmondani neked, hogy rossz, amit szeretsz. Megígérem.
Zsófia bólintott. Átölelte a nyakam. Szorosan.
És sírt. De most már másképp. Nem kétségbeesetten. Hanem… megkönnyebbülten.
Ott ültem vele. Tartottam. Ringattam. Addig, amíg el nem csendesedett. Addig, amíg a lélegzete ki nem egyenlítődött. Addig, amíg vissza nem feküdt.
— Aludj — suttogtam. — Aludj, kicsim. Holnap minden jobb lesz.
Zsófia bólintott. Behunyta a szemét. És lassan… lassan elaludt.
De én… én ott ültem még. Az ágya szélén. A sötétben.
És tudtam.
Tudtam, hogy már nincs visszaút.
Tudtam, hogy az anyósom túl messzire ment.
Tudtam, hogy nem csak engem támadott meg. Nem csak a döntéseimet. Hanem a lányomat is. A fejébe ültette, hogy én nem vagyok elég jó. Hogy én rossz dolgokat választok neki.
És ezt… ezt nem engedhetem meg.
Nem most. Nem soha.
Felálltam. Kimentem a szobából. Csendesen csukтам be az ajtót.
Mentem a nappaliba. Leültem a kanapéra. A sötétben.
És tudtam, hogy kell tennem valamit.
Valami olyan dolgot, ami megmutatja, hogy komolyan gondolom.
Valami olyan dolgot, ami megvédi Zsófiát.
És valami olyan dolgot, ami megmutatja Dávidnak, hogy ez nem csak szavak.
Hanem valóság.
És ha ő nem véd meg minket…
Akkor én fogom.
Akármibe is kerül.
Reggel hét órakor ébredtem. Nem aludtam sokat. Talán három órát. Talán kevesebbet.
Dávid már talpon volt. Hallottam, ahogy a fürdőben készülődik. A víz csörgését. A borotva zümmögését. Az ismerős reggeli rutint.
Felkeltem. Kimentem a konyhába. Kávét főztem. Mechanikusan. Automatikusan.
Dávid kilépett a fürdőből. Öltözötten. Munkára készen.
Megállt a konyhaajtóban. Nézett rám.
— Jó reggelt — mondta halkan.
— Reggelt — válaszoltam.
Csend lett. Hosszú, kínos csend.
— Beszéltem Zsófival éjjel — mondtam végül, anélkül, hogy ránéztem volna.
Dávid megmerevedett. — Éjjel? Mi történt?
— Felébredt — mondtam. — Nem tudott aludni. És elmondott valamit.
Vártam. Hagytam, hogy a csend nyomja őt. Hagytam, hogy megkérdezze.
— Mit mondott? — kérdezte végül.
Most ránéztem. Egyenesen a szemébe. — Azt mondta, hogy az anyád ma reggel, amikor lecserélte a ruháját, azt mondta neki, hogy én rossz dolgokat választok neki. Hogy én nem tudok rá vigyázni. Hogy őt kell hallgatnia, nem engem.
Dávid elsápadt. — Ez… ez nem lehet igaz.
— De igaz — mondtam nyugodtan. — Zsófia mondta. És egy hétéves gyerek nem talál ki ilyeneket, Dávid. Nem ilyen részleteket.
Dávid leült. A konyhaasztalhoz. Letette a fejét a kezébe.
— Istenem — mondta halkan.
— Igen — mondtam. — Istenem. Az anyád most már nem csak velem van baj. Most már a lányunknak mondja, hogy én nem vagyok jó anya. És ha ezt hagyjuk, ha ezt most nem állítjuk meg, akkor Zsófia el fogja hinni. Mert gyerek. Mert hisz a felnőtteknek. És egy idő után… egy idő után már nem fog nekem hinni. Nekem, az anyjának.
Dávid felnézett. Az arcán harc folyt. Belső harc. Láttam.
— Mit akarsz, hogy csináljak? — kérdezte.
— Azt, amit tegnap megígértél — mondtam. — Hívd fel. Most. Most azonnal. És mondd meg neki, hogy ez véget ért. Hogy nem jöhet többé. Hogy nem szólhat bele. Hogy nem mondhatja meg Zsófiának, hogy én rossz anya vagyok.
Dávid nyeltt egyet. — Most? Itt? Rajtad előtt?
— Igen — mondtam határozottan. — Mert ha most nem teszed meg, akkor én tudom, hogy nem fogod megtenni. Akkor tudom, hogy ez is csak üres szó volt. Mint eddig mindig.
Dávid nézett rám. Sokáig. Aztán lassan előhúzta a telefonját.
Tárcsázott.
A hangszórót bekapcsolta. Hogy halljam.
Csörgött. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Aztán az anyósa felvette.
— Dávid? — mondta a hangja. Éber volt. Energikus. Mintha már órák óta ébren lenne. — Végre hívsz! Tudod, mennyit vártam? Tudod, mi történt tegnap?
Dávid hallgatott egy pillanatig. Aztán megszólalt. — Tudom, anya. Ezért hívlak.
— Hát persze hogy tudod! — mondta az anyósa, és a hangja… a hangja már harcias volt. Sértődött. Dühös. — Eszter kidobott. Tudod? Kidobott a saját házukból! Úgy beszélt velem, mint… mint egy idegennel! Pedig én csak segítettem! Csak rendbe tettem a dolgokat! És ő… ő így bánt velem!
— Anya — vágott közbe Dávid, és a hangja meglepően határozott volt. — Hallgass meg.
Az anyósa elhallgatott. Meglepetten. Mert Dávid ritkán beszélt így vele. Ritkán szakította félbe.
— Az, amit tegnap csináltál — folytatta Dávid —, az túl messzire ment.
Csend lett a vonal másik végén. Aztán: — Micsoda?
— Azt mondtam, túl messzire mentél — ismételte meg Dávid. — Nem volt jogod lecserélni Zsófia ruháját. Nem volt jogod kidobni a ruháit. És főleg… főleg nem volt jogod azt mondani Zsófiának, hogy Eszter rossz dolgokat választ neki.
— Ki mondta ezt? — kérdezte az anyósa élesen. — Eszter? Ő hazudik! Én soha…
— Zsófia mondta — vágott közbe Dávid. — A saját lányom mondta nekem tegnap éjjel. És egy hétéves gyerek nem hazudik ilyeneket.
Újabb csend. Hosszabb most már.
Aztán az anyósa hangja megváltozott. Keményebb lett. Hidegebbé. — És te hiszel neki? Hiszel Eszternek és annak a gyereknek, aki még nem is tudja, mit mond? Ellenem?
— Nem ellenek — mondta Dávid, és most már hallottam a hangjában a fáradtságot. A küzdelmet. — Értük. Értük, anya. Mert ők az én családom.
— Én is a családod vagyok! — kiáltotta az anyósa. — Én szültelek téged! Én neveltelek fel! Egyedül! Miután apád elment! Én tettem fel érted az életemet! És most… most azt mondod, hogy ők fontosabbak, mint én?
— Azt mondom — mondta Dávid lassan, nehezen, mintha minden szó súlyos teret lenne —, hogy ők most az én felelősségem. Eszter. Zsófia. Ők. És nem engedhetem, hogy… hogy így folytatódjon.
— Hogy mi folytatódjon? — kérdezte az anyósa, és most már sírt. Vagy legalábbis síróssá vált a hangja. — Hogy segítek nektek? Hogy törődöm veletek? Hogy próbálok jó nagyanya lenni? Ez az, amit nem engedhetsz?
— Nem — mondta Dávid határozottan. — Azt nem engedhetem, hogy átrendezd a dolgainkat. Hogy lecseréld a gyerek ruháit. Hogy azt mondod a lányomnak, hogy az anyja nem elég jó. Ezt nem engedhetem, anya.
Az anyósa zokogott. Hangosan. Teatrálisan. — Nem hiszem el, hogy ezt hallom — mondta fuldokolva. — Nem hiszem el, hogy az én fiam… az én saját fiam így beszél velem!
— Sajnálom — mondta Dávid halkan. — Tényleg sajnálom. De ez így van.
— És mi lesz most? — kérdezte az anyósa, és a hangja most már vádló lett. Sértett. Fenyegető. — Kitiltsz? Nem láthatom többé az unokámat? Nem jöhetek be a házatokba?
Dávid hallgatott. Nézett rám. A szemében kérdés volt. Mit mondjak?
És én… én néztem őt. És vártam. Vártam, hogy ő döntse el. Ő válassza meg, hogy meddig megy el ezért.
— Jöhetsz — mondta végül Dávid. — De csak akkor, ha kéred. Ha meghívsz. Nem jöhetsz be csak úgy. Nem döntöd meg, mit csinálunk. Nem szólsz bele. És főleg… főleg nem mondod meg Zsófiának, hogy az anyja rossz.
— Ez… ez megalázó — mondta az anyósa. — Megalázó, Dávid. Hogy így bánsz velem. Hogy meghívásra van szükségem ahhoz, hogy lássam az unokámat!
— Sajnálom — mondta Dávid újra. — De ez így van. Ez az, amit kérek.
— Te nem kérsz — mondta az anyósa keményen. — Eszter. Ő parancsol neked. Ő mondja meg, mit gondolj. Mit mondj. Mit csinálj. Te már nem is férfi vagy, Dávid. Te csak egy báb vagy az ő kezében!
És ez volt az. Ez az a pillanat, amikor minden eldőlt.
Mert Dávid… Dávid nem ingott meg.
— Ha így gondolod — mondta nyugodtan —, akkor így gondolod. De ez a döntésem. Az enyém. Nem Eszteré. Az enyém.
Az anyósa zokogott. — Megbánod — mondta végül. — Megbánod ezt, Dávid. És amikor rájössz, hogy tévedtél, akkor már késő lesz. Akkor már elvesztetted az anyádat.
És bontotta a vonalat.
A csend hirtelen és súlyos volt.
Dávid letette a telefont. Nézett rám.
— Megtettem — mondta halkan. — Megtettem, amit kértél.
Néztem őt. És próbáltam felmérni, hogy mit érzek.
Megkönnyebbülést? Igen. Egy kicsit.
Hálát? Igen. Egy kicsit.
De volt ott valami más is. Valami, amit nem tudtam pontosan megnevezni. Valami, ami azt mondta: Ez csak az első lépés. De nem elég.
Mert az anyósa nem fog megváltozni. Nem fog beletörődni. Nem fog visszalépni.
Ő most sértve van. Dühös. És amikor az emberek sértve vannak és dühösek… akkor nem gondolkodnak tisztán. Akkor támadnak.
És nem tudtam, hogy mikor. És nem tudtam, hogy hogyan.
De tudtam, hogy fog.
— Köszönöm — mondtam végül Dávidnak.
Dávid bólintott. Fáradt volt. Látszott rajta, hogy ez az egész kimerítette. Hogy belső háborút vívott. Hogy még most sem biztos benne, hogy jól döntött-e.
— Megyek dolgozni — mondta halkan. — Ma… ma nehéz nap lesz.
Felállt. Vette a táskáját. Indult az ajtó felé.
De mielőtt kiment volna, megállt. Visszanézett.
— Eszter — mondta. — Ez… ez elég lesz? Amit most tettem?
Néztem őt. És láttam az arcán a félelmet. A kétséget. A vágyat, hogy azt mondjam: igen. Igen, elég. Igen, most már minden rendben lesz.
De nem tudtam azt mondani. Mert nem tudtam, hogy elég lesz-e.
— Nem tudom — mondtam őszintén. — Meglátjuk.
Dávid bólintott. Szomorúan. Fáradtan.
És elment.
És én… én ott maradtam a konyhában.
Egyedül.
És tudtam, hogy most jön a nehéz rész.
Most jön az, amikor kiderül, hogy az anyósa tényleg visszalép-e. Vagy…
Vagy valami mást fog tenni.