A csengő hangja áthasított mindenen. Éles volt. Követelőző. Olyan, mintha nem is csengő lenne, hanem valami, ami behatolni akar.
Zsófia megmerevedett az ölelésemben. Éreztem, ahogy a teste megfeszül. Ahogy a lélegzete megáll egy pillanatra.
— Baba — suttogta.
Nem kérdés volt. Nem is feltételezés. Csak egyszerű megállapítás. Mindketten tudtuk, ki áll az ajtó mögött.
Megsimogattam a haját. — Maradj itt — mondtam halkan. — Pihenj egy kicsit. Én… én intézem el.
Zsófia bólintott. Nem nézett rám. Csak visszafeküdt az ágyra, oldalra fordulva, összegömbölyödve. Kicsi lett. Olyan kicsi, mint egy kisgyerek, aki el akar rejtőzni a világtól.
Felálltam. Kimentem a szobából. Behúztam az ajtót. Óvatosan. Halkan.
A csengő újra megszólalt. Türelmetlenebbül most már.
Mentem az előszobához. Lassan. Minden lépés nehéz volt. Mert tudtam, mi vár rám. Tudtam, mit fog mondani. Tudtam, hogyan fog viselkedni. Mintha semmi nem történt volna. Mintha minden tökéletes lenne. Mintha ma délelőtt minden úgy zajlott volna le, ahogy kell.
Kinyitottam az ajtót.
Az anyósom ott állt. Mosolygott. Két nagy szatyrot tartott a kezében. Nehezek voltak. Látszott, ahogy a karját megfeszíti. De a mosoly ott volt az arcán. Az a magabiztos, elégedett mosoly, amit olyan jól ismertem.
— Hát, itt vagyok! — mondta vidáman, és egyből be is lépett, anélkül, hogy vártam volna. Anélkül, hogy kérdezte volna, jöhet-e. Csak jött. Mint mindig. — Hoztam pörköltet, meg egy kis levest is, tudod, hogy Zsófia szereti a húslevest. Meg van itt még egy kis pogácsa, amit ma reggel sütöttem. És hoztam még egy-két dolgot is…
Egyenesen a konyhába ment. Nem állt meg. Nem nézett vissza. Csak ment, mintha ez az ő otthona lenne. Mintha ő döntené el, hová mehet, mit tehet.
Letette a szatyrokat a konyhapultra. Kinyitotta a hűtőt. Széles nyitással. Magabiztosan.
— Jaj, de tele van — mondta, és a hangja… a hangja kritikus volt. Nem dicsérő. Nem semleges. Hanem kritikus. Mintha valami baj lenne azzal, hogy tele van a hűtő. — Csinálok egy kis helyet. Így nem fér el semmi rendesen.
Kezdte kivenni a dolgokat. Az ételeket, amiket én tettem be. A maradékokat a tegnapi vacsorából. A joghurtokat. A zöldségeket. A sajtot. Mindent. Minden egyes dolgot, ami az enyém volt. Ami az én döntésem volt. Ami az én pénzemből lett vásárolva.
És tette őket a pultra. Egymás mellé. Sorokba rendezve. Mintha vizsgálná őket. Mintha döntenie kellene, mi az, ami maradhat, és mi az, ami nem.
— Ezek… ezek kellenek még? — kérdezte, és felmutatott egy dobozt. Tegnapi maradék volt benne. Csirkemell. Rizs. — Mert ha nem, akkor…
— Azok… — kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.
— Tegnapiak, ugye? — vágott közbe. — Hát akkor kidobhatjuk. Friss kell, nem tegnapi. A gyereknek különösen. Nem jó neki az ilyen. Megromlik a gyomra.
És kidobta.
Csak úgy.
Kinyitotta a kukát. Bedobta. Nem kérdezte meg. Nem várta meg a válaszomat. Csak kidobta.
Álltam az ajtóban. Néztem őt. És éreztem, hogy valami felforr bennem. Valami forró. Valami, ami eddig ott volt, de csendesen, visszafogottan. De most… most kezdett emelkedni. Felfelé. Egyre magasabbra.
Az anyósom folytatta. Újabb dobozok. Újabb ételek. Néhányat megtartott. Legtöbbjét kidobta. És közben beszélt. Folyamatosan beszélt.
— Ez már nem friss… ez se… ez meg mi ez? Savanyú káposztás valami? Jaj, hát ezt ki eszi? Kidobom… és ez… ez már bűzlik egy kicsit, nem érzed?
Nem éreztem. De ez nem számított. Mert ő úgy döntött, hogy bűzlik. Így hát kidobta.
Amikor végzett, a kukás szatyor tele volt. Tele az én ételeimmel. Az én maradékaimmal. Az én döntéseimmel.
És a hűtő… a hűtő most már majdnem üres volt. Csak néhány dolog maradt benne. Azok, amiket ő hagyott meg.
Aztán kezdte berakni a sajátjait. Rendezgette őket. Gondosan. A saját rendszere szerint. Ahogy ő szokta. Ahogy ő gondolja, hogy kell.
Amikor végzett, megfordult. Nézett rám. Mosolygott. — Na — mondta elégedetten. — Így már jobb, ugye? Most már rendesen néz ki. Most már van benne rend.
Nem válaszoltam. Nem tudtam. Mert ha megszólalok, ha kinyitom a számat, akkor nem tudom visszatartani azt a forrást, ami bennem volt.
Az anyósom észre sem vette. Vagy nem érdekelte. Csak folytatta.
— Ja, és még valami — mondta, és most a hangja kissé megváltozott. Óvatosabb lett. Mintha tudná, hogy amit most mond, az… az kényes lehet. — Amikor reggel öltöztettem Zsófiát, láttam a szekrényét.
Megdermedtem.
A szívem megállt egy pillanatra. Aztán újraindult. Gyorsabban most már. Sokkal gyorsabban.
— És? — kérdeztem lassan. Óvatosan.
Az anyósom felsóhajtott. Olyan felsóhajtás volt, amit akkor használnak az emberek, amikor sajnálkoznak valamin. Amikor azt hiszik, hogy segíteniük kell. — Hát… — húzta el a száját. — Elég kaotikus, Eszter. Sok olyan ruha van benne, amit Zsófia nem is hord. És olyan színek… nem tudom. Nem illenek hozzá. Túl rikítóak. Túl… moderniek.
— Azok az ő ruhái — mondtam lassan, tagoltan, mert akartam, hogy minden szó világos legyen. — Azok a ruhák, amiket ő választott. Amiket én vettem neki.
Az anyósom bólintott. — Tudom — mondta. — De látom, hogy te nem vagy otthon ezekben a dolgokban. Ez nem baj, Eszter. Tényleg, nem baj. Nem mindenki ért a gyerekruházathoz. Nem mindenki tudja, mi illik egy kislányhoz és mi nem. De szerencsére én értek hozzá. Neveltem gyereket. Tudom, mi a jó. Tudom, mi a megfelelő.
Megállt. Mosolygott. Várta, hogy bólintsak. Várta, hogy egyetértsek vele.
Nem bólintottam.
— És? — kérdeztem újra, bár már tudtam. Már éreztem, mi fog következni.
Az anyósom újra felsóhajtott. — Hát gondoltam, segítek — mondta, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. — Gondoltam, rendbe teszem a szekrényét. Kicsit… átrendezem. Kidobom azt a sok felesleges holmit, ami csak porosodik ott. Ami úgyse kell. És hoztam helyette megfelelőbbeket. Olyanokat, amilyeneket egy kislánynak viselnie illik.
A világ megállt.
Minden megállt.
A levegő. A hang. Az idő.
Csak az a mondat volt ott. Az egyetlen mondat, ami mindent megváltoztatott.
Rendbe tettem a szekrényét.
— Mit… — kezdtem, de a hangom elakadt. Köhögtem. Újra próbáltam. — Mit csináltál?
Az anyósom ránézett. Nem értette a kérdést. Nem értette, hogy mi a probléma. — Hát mondtam — ismételte meg nyugodtan. — Rendbe tettem. Kidobtam a felesleges holmikat. És hoztam helyette normálisabbakat. Szépeket. Illőket. Ne aggódj, jókat hoztam. Olyanokat, amilyeneket én viseltettem Dáviddal, amikor kicsi volt.
— Kidobtad… a ruháit? — kérdeztem halkan, alig hallhatóan.
— A feleslegeseket — bólintott. — Azokat, amik úgyse kellenek. Azokat, amik csak helyet foglalnak. Cserébe hoztam jókat. Ne aggódj. Sokkal jobbakat.
Elindultam.
Nem gondolkoztam. Nem terveztem. Csak elindultam.
Gyorsan. A folyosón át. Zsófia szobája felé.
Az anyósom utánam szólt. — Eszter? Hová mész? Mondtam, hogy ne aggódj, minden rendben…
De nem hallgattam rá. Nem érdekelт, mit mond.
Csak mentem.
Kinyitottam Zsófia szobájának ajtaját.
A lányom még mindig az ágyon feküdt. Összegömbölyödve. De most felkapta a fejét. Nézett rám. A szemében… a szemében félelem volt. És valami más. Valami, ami tudta. Ami már tudta, mi fog következni.
A szekrény ajtaja nyitva volt.
Odaléptem.
Benéztem.
És a világ összeomlott.
Üres.
Nem teljesen. De majdnem.
Ahol színes ruhák lógtak — rózsaszín, lila, kék, sárga, zöld — most barna volt. Szürke. Sötétzöld. Fekete.
Hosszú ujjú ruhák. Magas gallér. Zárt gombok. Régi fazonok. Olyan ruhák, mint amit ma reggel viselnie kellett.
Olyan ruhák, amiket senki nem visel. Olyan ruhák, amik nem ebbe a korba valók. Amik nem egy hétéves kislányhoz valók.
Ahol pólók voltak — vidám, színes, cicás, kutyás, virágos pólók —, most semmi.
Ahol szoknyák voltak — pörgős, kényelmes, játszós szoknyák —, most semmi.
Ahol a kedvenc ruháit tartotta — az a kék, amiben olyan jól érezte magát, az a sárga, amit a nagymamája vett neki, az a rózsaszín csíkos, amit minden nap viselni akart —, most semmi.
Csak barna. Szürke. Komor. Régi.
A kezem a szekrény ajtajára tapadt. Szorítottam. Olyan erősen, hogy megfehéredtek az ujjaim.
— Hol… hol vannak a ruhái? — kérdeztem, és a hangom… a hangom idegen volt. Reszketett. De nem sírtól. Hanem valami mástól. Valami sötétebbtől.
Zsófia felült az ágyon. Nézett rám. A szeméből most már hangosan folytak a könnyek. — Baba… baba elvitte — hebegta. — Azt mondta… azt mondta, hogy rossz ruhák voltak. Hogy nem valók nekem. Hogy… hogy cserét kell csinálni.
— Elvitte — ismételtem meg lassan. — Elvitte hová?
Zsófia megrázta a fejét. Nem tudta. Vagy nem merte elmondani.
Megfordultam.
Az anyósom ott állt az ajtóban. Még mindig mosolygott. Még mindig úgy nézett ki, mintha semmi baj nem lenne. Mintha ez teljesen normális lenne.
— Tetszik? — kérdezte. — Sokkal rendezettebb így, ugye? Sokkal… illőbb.
Néztem őt. Hosszan. És próbáltam feldolgozni, amit hallok. Próbáltam megérteni, hogy tényleg azt gondolja, amit mond.
— Hol vannak? — kérdeztem. A hangom lapos volt. Hideg. Olyan hideg, hogy még én is meglepődtem rajta.
— Mit? — kérdezte az anyósom, és most már a mosolya kissé megingott.
— A ruhák. Amiket kidobtál. Hol vannak?
Az anyósom legyintett. Olyan legyintés volt, ami azt akarta mondani: nem számít. Nem fontos. — Ó, azok — mondta könnyedén. — Hát… odaadtam őket. Van egy szomszédasszonyom, Margit néni, tudod, akiről már meséltem. Neki három unokája van. Kislányok. Ők jól tudják majd használni. Margit néni nagyon örült nekik. Azt mondta, pont jókor jött, mert…
— Odaadtad — vágtam közbe. — Odaadtad a lányom ruháit. A lányom dolgait. Anélkül, hogy megkérdezted volna.
Az anyósom elhallgatott. Nézett rám. És most már kezdte érteni, hogy valami nincs rendben. Hogy én… hogy én nem vagyok elégedett. Hogy én nem köszönöm meg neki.
— Eszter… — kezdte óvatosan. — Értem, hogy most fel vagy háborodva, de…
— Nem érted — vágtam a szavába. A hangom most már hangosabb volt. Keményebb. — Ezek nem a te ruhák voltak. Nem a te dolgaid voltak. Nem neked volt jogod eldönteni, hogy mit tartunk meg és mit nem.
Az anyósom felhúzta a szemöldökét. Az arcán most már kezdett megjelenni valami más. Nem meglepetés. Nem zavarodottság. Hanem… neheztelés. Sértődöttség. — Miért, kinek van joga? — kérdezte. — Neked? Aki nem tudod rendesen megválasztani, mit viseljen a gyerek? Aki olyan holmikat veszel neki, amik nem valók egy kislányhoz?
— Igen — mondtam határozottan. — Nekem. Mert én vagyok az anyja. Nem te.
Csend lett. Hosszú, nehéz csend.
Az anyósom nézett rám. És láttam, ahogy az arca megváltozik. Ahogy a sértődöttség átmegy valami másba. Valami keményebbe.
— Én Dávid anyja vagyok — mondta lassan, nyomatékosan. — Én neveltem fel őt. Én tanítottam meg neki, mi a helyes. És én tudom jobban, mint te, hogyan kell egy gyereket nevelni. Hogyan kell egy kislányt öltöztetni. Mert nekem van tapasztalatom. Neked… neked semmi tapasztalatod nincs, Eszter. És látom, hogy nem tudsz megbirkózni ezzel. Ezért segítek. Mert ez a dolgom. Mert ezt kell tennem.
Néztem őt. És éreztem, hogy valami eltört bennem. Valami, ami eddig még tartott. Valami, ami még próbálta megérteni. Még próbálta elfogadni.
De most eltört.
Végleg.
— Menj ki — mondtam halkan.
Az anyósom megmerevedett. — Mit mondtál?
— Menj ki a lányom szobájából — ismételtem meg, és most már világos voltam. Határozott. — Menj ki a lakásomból. Most azonnal.
Az anyósom nevetett. Röviden. Hitetlenül. — Nem beszélhetsz így velem — mondta. — Én…
— Menj ki — vágtam közbe. — Most. Vagy én segítek neked kimenni.
Nézett rám. Hosszan. És láttam, ahogy megpróbálja felmérni, komolyan gondolom-e.
És látta, hogy komolyan gondolom.
— Rendben — mondta végül, és a hangja most már hideg volt. Sértett. Dühös. — Rendben, Eszter. Értem. Látom, hogy így áll hozzá. De tudod mit? Megbánod ezt. Megbánod, hogy így beszélsz velem. Mert amikor Dávid hazajön…
— Dávid — vágtam közbe — a férjem. Nem a te kisfiúd többé. A férjem. És ez a mi otthonunk. Nem a tiéd.
Az anyósom elsápadt. Nézett rám. Aztán Zsófiára. Aztán vissza rám.
Nem mondott semmit.
Csak megfordult.
És kiment.
A folyosón át. Az előszobán át. Kinyitotta a bejárati ajtót. De mielőtt kilépett volna, megállt.
— Ez még nincs vége — mondta, anélkül, hogy visszafordult volna. — Beszélni fogok Dáviddal. És meglátjuk akkor, ki marad itt, és ki megy el.
És kilépett.
Becsukta az ajtót. Nem csapta be. De határozottan csukta.
És eltűnt.
Ott álltam. Zsófia szobájának ajtajában. A szívem vadul vert. A kezem reszketett. A lélegzetem gyors volt, felszínes.
Megfordultam.
Zsófia az ágyon ült. Nézett rám. Nagy szemekkel. Könnyes szemekkel.
És akkor megszólalt. Halkan. Alig hallhatóan.
— Anya… mostmár baba haragszik?
És a szívem… a szívem összetört.
Leültem mellé. Átöleltem. Szorosan.
— Nem fontos — mondtam a hajába. — Nem fontos, hogy ő mire haragszik, kicsim. A fontos az, hogy én itt vagyok. És soha többé nem engedem, hogy bárki is így bánjon veled.
Zsófia az ölelésembe simult. És sírt. Megint sírt.
És én tartottam.
És tudtam.
Tudtam, hogy most kezdődik minden igazán.
Mert Dávid még nem jött haza.
És amikor hazajön…
Akkor el kell majd döntenem.
Ki mellett állok.
És meddig megyek el érte.
Dávid nyolc órakor ért haza.
Hallottam, ahogy kinyitja az ajtót. Hallottam, ahogy lerakja a táskáját a földre. Hallottam, ahogy leveszi a kabátját. Minden hang ismerős volt. Minden mozdulat előre látható. Ez volt a napi rutin. Ez volt az, ami minden este megtörtént.
De ma este… ma este minden más volt.
Ültem a nappaliban. A sötétben. Nem gyújtottam lámpát. Nem volt kedvem. Csak ültem. És vártam.
Zsófia már aludt. Legalábbis azt reméltem. Lefektettem őt fél nyolc körül. Korábban, mint általában. De azt mondta, fáradt. És láttam az arcán, hogy nem csak fizikailag fáradt. Hanem lelkileg is. Olyan fáradtság volt rajta, ami túlmutat a testi kimerültségen. Olyan fáradtság, ami azt mondja: nem bírom tovább. Aludni akarok. El akarok tűnni egy kicsit ebből a napból.
Dávid bejött a nappaliba. Megállt. Nézett körül. Kereste, hol vagyok.
— Eszter? — szólított. — Itt vagy?
— Itt vagyok — mondtam halkan a sötétből.
Felkapcsolta a lámpát. Pislogtam. A fény túl éles volt. Túl hirtelen.
Nézett rám. Az arcán látszott, hogy valami nincs rendben. Hogy valami történt. De még nem tudta, mi.
— Milyen volt a nap? — kérdezte óvatosan, ahogy az emberek kérdeznek, amikor sejtik, hogy valami baj van, de még nem tudják, mekkora.
— Az anyád itt volt — mondtam. Egyenesen. Kertelés nélkül.
Dávid bólintott. — Tudom — mondta. — Mondta, hogy megy az ünnepélyre. Hogy volt? Zsófia jól szerepelt?
Néztem őt. Néztem azt a férfit, akivel öt éve élek együtt. Aki most ott áll előttem, és olyan ártatlanul kérdez, mintha nem tudná. Mintha nem sejtené. Mintha az anyja nem hívta volna fel már ma délután. Mintha ne mondta volna el neki az ő verzióját.
De tudtam, hogy hívta. Mert mindig hívta. Mindig elmondta neki előre. Mindig felkészítette, hogy mit fogok mondani. Hogy mit fog hallani. És mindig megmagyarázta neki, hogy ő az ártatlan. Hogy ő csak jót akart. Hogy én vagyok az, aki túlreagálom.
— Rossz volt — mondtam végül. — Nagyon rossz volt, Dávid.
Megállt. Nézett rám. És láttam, ahogy az arca megváltozik. Ahogy felkészül. Ahogy védekezésbe állítja magát.
— Miért? Mi történt? — kérdezte, de a hangja… a hangja már nem volt olyan természetes, mint egy pillanattal előbb.
— Az anyád — mondtam lassan, hogy minden szó érthető legyen — lecserélte Zsófia ruháját. Ma reggel. Amikor ő öltöztette fel. Amikor én a fürdőben voltam. Levette róla azt a rózsaszín ruhát, amit én kiraktam neki. Amit Zsófia akart. És felrakta rá valami barnát. Valami ócska, régi, borzalmas barnát.
Dávid elhallgatott. Lenézett. Aztán felém. Aztán megint le.
— Biztos… biztos volt valami oka — mondta végül halkan.
És ez volt az. Ez az egyetlen mondat. Ez az, ami mindent megmondott.
Nem kérdezte, hogy mi volt a ruha. Nem kérdezte, hogy hogy nézett ki Zsófia. Nem kérdezte, hogy hogy érezte magát. Nem kérdezte, hogy nekem hogy esett, amikor megláttam.
Csak azt mondta: biztos volt valami oka.
— Oka — ismételtem meg lassan. — Oka volt rá, hogy lecserélje a lányunk ruháját anélkül, hogy megkérdezte volna? Oka volt rá, hogy úgy öltöztesse fel, hogy úgy nézett ki, mint egy kilencvenéves öregasszony? Oka volt rá, hogy megszégyenítse őt az egész óvoda előtt?
Dávid idegesen toporgott. — Eszter, biztos nem volt olyan rossz…
— Volt — vágtam közbe. — Olyan rossz volt, Dávid. Olyan rossz, hogy más anyák suttogtak róla. Olyan rossz, hogy Zsófia hallotta, ahogy azt mondják: szegény gyerek. Olyan rossz, hogy a lányunk utána egész délután sírt.
Dávid felsóhajtott. Dörzsölte az arcát. Az a klasszikus mozdulat, amit akkor használt, amikor nem akart szembenézni valamivel. Amikor azt remélte, hogy ha elég sokáig dörzsöli az arcát, akkor ez az egész elmúlik.
— Rendben — mondta végül. — Rendben, értem. Anya talán… talán túlzott egy kicsit. De biztosan nem szándékosan…
— De igen — mondtam. — Szándékosan, Dávid. Mert nem csak a ruhát cserélte le. Délután visszajött. És kidobta az összes ruhát Zsófia szekrényéből.
Dávid felnézett. Most már figyelt. Most már hallgatott.
— Minden ruhát — folytattam. — Minden színes, vidám, normális ruhát, amit Zsófia szeretett. Ami az övé volt. Ami az én pénzemből lett vásárolva. Kidobta. És cserébe berakta a sajátjait. Régi, barna, komor ruhákat, amiket ő hozott. Anélkül, hogy megkérdezte volna. Anélkül, hogy bármit is mondott volna előre.
Dávid némán állt. Próbálta feldolgozni. Próbálta megérteni.
— Hol… hol vannak most azok a ruhák? — kérdezte végül.
— Odaadta valami szomszédasszonyának — mondtam. — A lányunk ruhái most valaki más gyerekein vannak.
Csend lett. Hosszú, nehéz csend.
Dávid leült a kanapéra. Lehorgasztotta a fejét. A kezét összefonta.
— Beszélni fogok vele — mondta halkan. — Megkérem, hogy hozza vissza őket.
— Nem fogja — mondtam. — Már odaadta. És nem is akarja visszaadni. Azt mondta, feleslegesek voltak. Azt mondta, jobban tudom, hogy én nem értek a gyerekruházathoz. Azt mondta, hogy ő segít.
Dávid felnézett rám. — Mit akarsz, hogy csináljak, Eszter? — kérdezte, és a hangja… a hangja fáradt volt. Nem dühös. Nem védekező. Csak… fáradt. — Mit akarsz tőlem?
És ez volt a kérdés. Ez az egyetlen kérdés, ami számított.
Leültem a szemközti fotelba. Néztem őt. Néztem azt az embert, akit szerettem. Akit még most is szerettem. De aki… aki nem tudott kiállni mellém.
— Azt akarom — mondtam lassan, halkan, de határozottan —, hogy megvédd a családodat. Megvédd a feleségedet. Megvédd a lányodat. Azt akarom, hogy megmondod az anyádnak, hogy ez nem folytatódhat. Hogy ő nem dönthet helyettünk. Hogy nem jöhet be ide, amikor akar. Hogy nem cserélheti le a dolgainkat. Hogy nem mondhatja meg nekünk, hogyan éljünk.
Dávid hallgatott. Nézett lefelé. A kezét.
— Ő az anyám, Eszter — mondta végül halkan. — Egyedül nevelt fel. Sokat tett értem. Tartozom neki.
— Tudom — mondtam. — De ez nem jogosítja fel arra, hogy átvegye az irányítást a mi életünk felett. A mi otthonunk felett. A mi lányunk felett.
— De csak segíteni akar…
— Nem — vágtam közbe keményen. — Nem segíteni akar, Dávid. Kontrollálni akar. Mert szerinte én nem vagyok elég jó. Szerinte te nem vagy elég jó. Szerinte mi nem tudunk gondoskodni Zsófiáról. És ha ezt hagyjuk, ha ezt most nem állítjuk meg, akkor ez folytatódni fog. Évekig. Amíg Zsófia fel nem nő. Amíg el nem hiszi, hogy tényleg az anyja nem elég jó.
Dávid felállt. Járkált a szobában. Ide-oda. A kezét a zsebében. Az arcán küzdelem. Belső küzdelem.
— Nem akarok választani közted és anya között — mondta végül.
— Nem kérem, hogy válassz — mondtam nyugodtan. — Kérem, hogy védj meg minket. Ez nem választás. Ez védekezés.
— De ha azt mondom anyának, hogy ne jöjjön többé… ha azt mondom, hogy nem dönthet… ő… ő nem fogja ezt jól venni. Tudod, milyen. Megsértődik. Haragudni fog. És akkor…
— És akkor? — kérdeztem. — Mi akkor? Nem beszél veled egy ideig? És ez rosszabb, mint az, hogy a lányod ma egész nap sírt? Rosszabb, mint az, hogy a feleséged most azon gondolkodik, hogy meddig bírja még?
Dávid megállt. Nézett rám. És most már láttam az arcán, hogy kezdi érteni. Hogy kezdi felfogni, hogy ez nem csak egy újabb veszekedés. Nem csak egy újabb családi vita. Hanem valami több. Valami mélyebb.
— Mit… mit jelent ez? — kérdezte halkan. — „Meddig bírod még?”
Néztem őt. Sokáig. És gondolkoztam, hogy elmondjam-e most. Hogy kimondjam-e azt a szót, ami ott van már a nyelvem hegyén. Azt a szót, ami megváltoztatna mindent.
De nem mondtam ki. Még nem. Mert meg akartam adni neki az esélyt. Meg akartam adni neki az esélyt, hogy jól döntsön. Hogy mellém álljon. Hogy megmutassa, hogy számít neki, amit érzek.
— Azt jelenti — mondtam végül —, hogy nem akarok úgy élni, hogy minden nap azon aggódjak, mit fog most csinálni az anyád. Nem akarok úgy élni, hogy minden döntésem, amit meghozok, az anyád felülbírálja. Nem akarok úgy élni, hogy a lányom azt látja, hogy az anyját nem védi meg senki. Hogy az anyját mindenki felülírhatja.
Dávid leült vissza a kanapéra. Lehorgasztotta a fejét. A kezét az arcához emelte.
Sokáig nem szólt semmit.
Csak ült.
És én vártam.
Vártam, hogy mit fog mondani.
Vártam, hogy melyik oldalra áll.
És akkor megszólalt. Halkan. Alig hallhatóan.
— Beszélek vele — mondta. — Megígérem. Beszélek vele. Megmondom neki, hogy… hogy túl messzire ment. Hogy vissza kell adnia a ruhákat. Hogy nem jöhet többet engedély nélkül.
Néztem őt. És próbáltam eldönteni, hogy elhiszem-e.
— És ha nem hallgat rád? — kérdeztem. — Ha úgy dönt, hogy nem érdekli, amit mondasz? Ha úgy dönt, hogy jön akkor is?
Dávid felnézett rám. Az arcán fáradtság volt. És valami más. Valami, ami félelemnek tűnt.
— Akkor… akkor megvédlek benneteket — mondta végül. — Téged és Zsófiát. Megígérem.
Sokáig néztem őt. Próbáltam látni, hogy komolyan gondolja-e. Próbáltam látni, hogy ez több-e, mint csak üres szavak. Mint csak az, amit most mond, hogy megnyugtasson.
De nem tudtam.
Nem tudtam eldönteni.
— Rendben — mondtam végül. — Rendben, Dávid. Beszélj vele. Mondd meg neki. És akkor meglátjuk.
Dávid bólintott. Felállt. Jött felém. Megpróbált megölelni.
De én… én hátraléptem.
Nem tudatosan. Nem azért, hogy bántsam. Csak… csak nem tudtam. Nem tudtam most hagyni, hogy megöleljen. Mert ha hagyom, akkor azt fogja hinni, hogy minden rendben van. Hogy megoldódott. Hogy már túl vagyunk rajta.
De nem voltunk túl rajta.
Ez még csak most kezdődött.
Dávid megállt. Nézett rám. Elhúzta a kezét.
— Értem — mondta halkan. — Értem.
És elment.
Bement a hálószobába.
Én pedig ott maradtam a nappaliban.
Egyedül.
És tudtam.
Tudtam, hogy holnap minden eldől.
Holnap, amikor Dávid beszél az anyjával.
Holnap, amikor kiderül, hogy mit fog tenni.
Holnap, amikor kiderül, hogy tényleg mellém áll-e, vagy csak üres szavak voltak.