Amikor végre vége lett, éreztem, hogy valami felszabadul bennem. Nem öröm. Nem megkönnyebbülés. Csak az az érzés, hogy túléltem. Hogy vége van ennek az órának. Hogy Zsófia lemehet arról a színpadról, ahol mindenki látta őt így.
A szülők felálltak. Mindenki egyszerre indult előre, a gyerekek felé. Tömeg lett azonnal. Tolongás. Hangok. Nevetés. Gratulálások. Ölelések. Puszik.
Én is felálltam. Gyorsan. Szinte futottam. Át kellett jutnom a tömegen. El kellett érnem Zsófiát, mielőtt… mielőtt mi? Nem tudtam. Csak éreztem, hogy ott kell lennem. Hogy meg kell ölelnem. Hogy meg kell mondanom neki, hogy ügyes volt. Hogy szeretem. Hogy mindent rendbe fogok hozni.
De hogy? Hogy fogom rendbe hozni? Ez már megtörtént. Ez már látható volt. Ez már megörökítődött. Fényképek. Videók. Emlékek. Suttogások.
Elértem a színpad szélét. Zsófia ott állt, és várt. Nem mozdult. Nem ment a többi gyerekhez, akik beszélgettek, nevettek, mutogatták egymásnak a szüleiket. Csak állt. Egyedül. A kis barna alakja ott a színes, mozgó, élő tenger szélén.
Amikor meglátott, a szeme felvillant. Futott felém. Nem mosolygott, de futott. És amikor elért, azonnal belekapaszkodott. Átöleltem. Szorosan. Olyan szorosan, hogy éreztem, ahogy lélegzik. Ahogy remeg egy kicsit.
— Ügyes voltál — mondtam a hajába. — Olyan ügyes voltál, kicsim.
De a szavak üresek voltak. Üresek és hasztalanok. Mert tudtam, hogy nem ez számít most. Nem az számít, hogy ügyes volt-e. Hanem az, hogy hogyan érezte magát. És én tudtam, hogy rosszul érezte magát.
— Köszönöm, anya — mondta halkan, olyan halkan, hogy alig hallottam a többi szülő hangjai között.
Nem kérdezte, hogy tetszett-e. Nem kérdezte, hogy szép volt-e. Nem mondta, hogy jól sikerült. Csak állt ott az ölelésemben, és hagyta, hogy tartsam.
Az anyósom odalépett. Vidáman. Mosolyogva. Mintha minden tökéletes lenne. — Na, kicsim! — mondta hangosan, túl hangosan. — Milyen gyönyörű voltál! Igazi kis hölgy! Mindenki téged nézett!
Zsófia nem válaszolt. Még erősebben szorított. Az arcát a vállamba temette.
— Menjünk — mondtam gyorsan. — Menjünk haza, Zsófi.
Indultunk kifelé. Át a tömegen. Át a boldog, beszélgető, nevető szülők között. Át azon a folyosón, ahol mindenki olyan természetesen, olyan önkielégülten ünnepelte ezt a délelőttöt.
És akkor hallottam őket.
Két nő haladt el mellettem. Nem ismertem őket. Egyik sem. Csak két arc a tömegben. De a hangjukat hallottam. Tisztán. Élesen.
— …látted azt a kislányt? — mondta az egyik, és a hangja nem volt halk. Nem próbálta eldugni. Csak beszélt, ahogy az emberek beszélnek, amikor azt hiszik, senki nem hallgatja őket. — Azt a barnában?
— Melyik? — kérdezte a másik.
— Hát az, aki… tudod. Aki olyan furcán volt öltöztetve.
A másik nő felnézett a színpadra, ahol még mindig állt néhány gyerek. Aztán visszanézett. Láttam, ahogy megállapodik rajtam a tekintete. Rajtam és Zsófián.
— Á, igen — mondta, és a hangja… a hangja nem volt gonosz. Nem volt rosszindulatú. Csak… sajnálkozó. Szánakozó. — Szegény gyerek. Nem tudom, az anyja mit gondolt… Olyan volt, mintha…
— Mint egy kis öreg — vágta közbe az első nő, és most már nevettek is egy kicsit. Nem gonoszul. Csak… úgy, ahogy az emberek nevetnek, amikor valami furcsát látnak. Valami szokatlanat. — Komolyan, ki öltözteti így a gyerekét egy ilyen alkalomra?
Elhaladtak.
Nem néztek vissza.
Nem tudták, hogy én hallottam.
Nem tudták, hogy Zsófia is hallotta.
De hallotta.
Éreztem, ahogy megfeszül a kezemben. Ahogy megtorpan egy pillanatra. Ahogy belélegzi a levegőt, mintha fájdalmat érezne, de nem akarja mutatni. Nem akarja, hogy lássam.
És akkor éreztem. Éreztem, ahogy összeborzongott. Ahogy a vállai összerándultak. Ahogy megpróbált kisebbé válni. Ahogy megpróbált eltűnni.
Lenéztem rá. A kis barna alakjára, ahogy ott ment mellettem, a fejét lehajtva, a kezét szorosan az enyémben tartva.
És tudtam.
Tudtam, hogy ő hallotta ugyanazt, amit én.
Tudtam, hogy ő tudja, hogy róla beszéltek.
Tudtam, hogy ő soha nem fogja elfelejteni ezeket a szavakat.
Szegény gyerek.
Mint egy kis öreg.
Ki öltözteti így…?
Az anyósom mintha semmit nem hallott volna. Vagy hallotta, de nem érdekelte. Vagy hallotta, és egyetértett vele. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy vidáman lépkedett előttünk, mosolygott másoknak, intett, mintha ez a legszebb délelőtt lett volna az életében.
Kimentünk. A parkolóba. A levegő friss volt, tiszta, de engem nem könnyített meg. Nem tudtam lélegzeni. Nem tudtam gondolkodni. Csak mentem. Automatikusan. Mint egy gép.
Beültünk az autóba. Zsófia hátul ült. Behúzta magát a sarokba. Nem nézett ki az ablakon. Csak nézte a kezét. A kis kezét, ami az ölében feküdt, összekulcsolva, szorosan.
Az anyósom mellettem ült. Elégedetten. Elrendezkedett. Becsatolta az övét.
Senki nem szólt egy szót sem.
Elindultam. Vezettem. Mechanikusan. Automatikusan. Egyik utca a másik után. Egyik lámpa a másik után. Minden olyan ismerős volt, de egyben olyan idegen is. Mintha más városban lennénk. Más világban.
Néhány perc múlva az anyósom megszólalt. Persze hogy megszólalt. Nem bírta a csendet. Nem bírta azt az érzést, hogy valami nincs rendben.
— Tudod — mondta könnyed hangon, olyan hangon, amit akkor használnak az emberek, amikor arról akarják meggyőzni magukat, hogy minden tökéletes —, szerintem nagyon jól sikerült. Zsófia gyönyörű volt. És az a ruha… — megállt egy pillanatra, mintha kereste volna a szavakat, bár tudtam, hogy pontosan tudja, mit akar mondani. — Az a ruha tökéletes volt hozzá. Sokkal jobb volt, mint az a rózsaszín lett volna. Az túl… hát tudod. Túl kislányos.
Nem válaszoltam. Szorítottam a kormányt. Néztem az utat. Próbáltam nem hallani.
— Te mit gondolsz? — kérdezte. És most megfordította a fejét felém. Várta, hogy válaszoljak. Várta, hogy egyetértsek vele. Várta, hogy azt mondjam: igen, igazad van, jól tetted, köszönöm.
A visszapillantó tükörben Zsófia szemébe néztem. A lányom ott ült, a sarokba húzódva, a fejét lehajtva, és nézte a kezét. És láttam rajta. Láttam, hogy hallotta, amit az anyósom mondott. Láttam, hogy válja a választ. Várja, hogy én mit fogok mondani.
— Nem tudom — mondtam végül. A hangom lapos volt. Üres. Távoli.
Az anyósom elmosolyodott. Elégedetten. Magabiztosan. Mintha az én bizonytalanságom megerősítené őt. — Hát én tudom — mondta határozottan. — És jól tettem. Hidd el, jobban értek ehhez, mint te. Nekem van tapasztalatom. Neveltem gyereket. Tudom, mi illik, mi nem. És ma… ma Zsófia úgy nézett ki, ahogy kell. Tisztességesen. Illően. Nem úgy, mint azok a többi kislányok, akik… hát tudod. Akik túl sokat mutogatják magukat.
Nem válaszoltam. Nem bírtam. Ha válaszolok, ha megszólalok, akkor kimondom azt, amit érzek. És ha kimondom, akkor már nem tudom visszafogni. Akkor kiabálok. Akkor sikítok. Akkor mondom neki, hogy nem igaz. Hogy Zsófia nem így nézett ki jól. Hogy Zsófia úgy nézett ki, mint egy idegen. Mint egy kis özvegy. Mint valaki, aki nem is ő.
De nem mondtam. Mert Zsófia ott ült hátul. És ha most kiabálok, ő azt fogja hinni, hogy miatta kiabálok. Miatta veszekszem. Miatta van balhé.
Így hát hallgattam.
És vezettem.
És próbáltam túlélni ezt az utat.
Hazaértünk. Megálltam a ház előtt. Kiszálltunk. Lassan. Fáradtan.
Az anyósom lehajolt Zsófiához. Megölelte. Hosszan. Szorosan. — Na, kicsim, én most megyek — mondta vidáman. — De olyan büszke vagyok rád! Olyan gyönyörű voltál! Mindenki rád figyelt!
Zsófia bólintott. Erőltetett mosollyal. Olyan mosollyal, amit akkor használnak a gyerekek, amikor tudják, hogy mosolyogniuk kell, mert azt várják tőlük, de nem érzik azt, amit a mosoly mutatna.
Az anyósom felállt. Hozzám fordult. Még mindig mosolygott. — Délután visszajövök — mondta. — Hoztam pörköltet. Behozom nektek. Meg van még egy-két dolog, amiben segíthetek. Tudod, Dávid ma későig dolgozik, ugye? Hát akkor társaságot tartok.
— Nem kell… — kezdtem, de már tudtam, hogy hiábavaló.
— Dehogynem kell! — nevetett. — Úgyis szeretek itt lenni. És tudod, mennyi mindennel tudok segíteni. Van egy csomó dolog, amit rendbe kell tenni. A lakás… hát… tudod. Nem mindig olyan rendezett, ahogy kellene.
És elment.
Besétált az autójához. Beült. Elindult.
És ott maradtunk. Kettesben. Én és Zsófia.
A ház előtt. A napsütésben. A csendben.
És tudtam.
Tudtam, hogy most be kell mennünk.
Tudtam, hogy most beszélnem kell vele.
Tudtam, hogy most meg kell magyaráznom neki… valamit.
De mit?
Hogyan magyarázom meg egy hétéves gyereknek, hogy hagytam, hogy valaki más döntsön helyette?
Hogyan magyarázom meg, hogy nem védtem meg?
Hogyan magyarázom meg, hogy nem álltam ki mellette?
Nem tudtam.
Így hát csak kinyitottam az ajtót.
És bementünk.
Bementünk a lakásba, és a csend betöltötte a teret. Olyan csend volt, ami túl nehéz. Túl sűrű. Olyan csend, ami nyomja a mellkast, és nem engedi, hogy szabadon lélegezz.
Zsófia egyenesen a szobájába ment. Nem nézett rám. Nem mondott semmit. Csak elindult, lassan, fáradtan, és eltűnt a folyosón. Hallottam, ahogy becsukja az ajtót. Nem csapta be. Csak csendesen, óvatosan behúzta.
Leültem a kanapéra. Csak ültem. Néztem a falat. Üres fehér falat, amin semmi nem volt, csak egy kép, amit régen raktunk oda, és amit már nem is néztem évek óta.
Tudtam, hogy be kellene mennem hozzá. Tudtam, hogy beszélnem kellene. Tudtam, hogy most, ebben a pillanatban, amikor még minden friss, amikor még minden fáj, most kellene ott lennem. Most kellene megmagyaráznom. Most kellene megvigasztalni.
De mit mondjak?
Mit mondok egy hétéves gyereknek, aki az imént azt hallotta két idegen nőtől, hogy szegény gyerek? Hogy úgy nézett ki, mint egy kis öreg? Hogy az anyja mit gondolt?
Mit mondok, amikor ő tudja — és én is tudom —, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen?
Hogy nem álltam ki mellette?
Hogy nem mondtam nemet az anyósomnak?
Hogy nem cseréltem le azt a ruhát, amikor még lehetett volna?
Ültem. Tíz percet. Talán tizenötöt. Nem tudom. Az idő különösen folyt. Néha gyorsan, néha lassabban, mintha nem is létezne igazán.
Végül felálltam. Nem azért, mert tudtam, mit fogok mondani. Hanem azért, mert nem bírtam tovább ott ülni. Nem bírtam tovább hallgatni azt a csendet, ami átjött Zsófia szobájából.
Mentem a folyosón. Lassan. Minden lépés nehéz volt. Mintha súlyok lennének a lábamon.
Megálltam az ajtaja előtt. Kopogtam. Halkan.
Csend.
Vártam.
Még mindig csend.
— Zsófi? — szólítottam. — Bejöhetek?
Hosszú pillanat. Olyan hosszú, hogy már azt hittem, nem fog válaszolni. Hogy azt fogja mondani: nem, anya, ne gyere be, hagyj békén.
De végül megszólalt. — Igen — mondta. Alig hallhatóan. De mondta.
Kinyitottam az ajtót. Lassan. Óvatosan.
Zsófia az ágyon ült. Már átöltözött. Pizsamában volt. Bár még csak délután volt. Még nem is ebédeltünk. De ő már pizsamában volt, mintha így könnyebb lenne. Mintha így el tudná felejteni az egészet.
A barna ruha ott hevert a földön. Összegyűrve. Félredobva. Mint valami, amitől meg akart szabadulni. Mint valami, amit nem akart többé látni.
Leültem mellé az ágyra. Nem túl közel. Hagytam neki teret. De elég közel ahhoz, hogy lássa: itt vagyok.
— Kicsim… — kezdtem, de nem tudtam, hogyan folytassam.
Zsófia nem nézett rám. Csak nézte a kezét. A kis kezét, ami az ölében feküdt, összefogva, szorosan.
— Anya — vágott közbe halkan, mielőtt én tovább tudtam volna beszélni. A hangja reszketett. Alig volt hallható. — Miért?
Nyeltem egyet. A torkom elszorult. — Mit miért, kicsim?
— Miért nem azt vettem fel, amit akartam? — kérdezte, és most felnézett rám. A szemében könnyek csillogtak. Még nem folytak. De ott voltak. A szélén. Remegve. Várva. — Te kiraktad nekem. Te mondtad, hogy azt vegyem fel. És aztán… aztán baba azt mondta, hogy az rossz. És te… te nem szóltál semmit, anya.
A szívem összeszorult. Olyan szorosan, hogy fájt. Fizikailag fájt.
— Sajnálom — mondtam halkan, mert nem volt más szó, amit mondhattam. Nem volt más, ami igaz lett volna. — Sajnálom, kicsim. Nem kellett volna…
— De te kiraktad! — mondta Zsófia, és most már a könnyek elindultak. Végigfolytak az arcán. Nem törölte le őket. Csak hagyta, hogy folyjanak. — Te mondtad, hogy azt vegyem fel! Azt mondtad, hogy szép vagyok benne! És én… én hittem neked! Én azt hittem, hogy tényleg az lesz rajtam! És aztán baba jött, és azt mondta, hogy nem. Hogy az rossz. Hogy nem való nekem. És te… te nem szóltál semmit. Miért nem szóltál semmit, anya?
Nem tudtam válaszolni. Mert nem volt jó válasz. Nem volt olyan magyarázat, ami értelmet adott volna mindennek. Csak az igazság volt. Az igazság, hogy gyenge voltam. Hogy nem mertem. Hogy hagytam.
— Sajnálom — ismételtem meg, és most már az én hangom is reszketett. — Annyira sajnálom, kicsim.
Zsófia törölt egyet a szemén. De a könnyek tovább folytak. — A többi kislány szép volt — folytatta, és a hangja most már hangosabb lett. Nem kiabálás. Csak… kiáradás. Mintha már nem bírná visszatartani. — Ők mind olyan szépen voltak öltözve, anya. Rózsaszín ruhák. Kékek. Csillogtak. Volt, akinek virág volt a hajában. Volt, akinek szalag. És mind mosolygott. Mind boldog volt. Mind… mind olyan volt, mint… mint a hercegnők. És én…
Elhallgatott. Lenézett a kezére. A könnyek most már zokogássá váltak. Nem hangos zokogás. Csendes. Fuldokló. Olyan, amit megpróbál visszatartani, de nem tud.
— És én olyan voltam, mint egy… — próbálkozott a szavakkal, de elakadt.
— Mint mi? — kérdeztem halkan, bár tudtam. Tudtam, mit fog mondani. De hallani akartam. Mert talán, ha kimondja, ha megosztja velem, akkor… akkor könnyebb lesz neki.
Zsófia felnézett rám. A szemében mély, őszinte fájdalom volt. Olyan fájdalom, amit egy hétéves gyereknek nem kellene éreznie. — Mint egy öreg — mondta végül, alig hallhatóan. — Mint baba barátnői. Azok a nék, akik mindig olyan komoly ruhákban járnak a templomban. Mint… mint valaki, aki nem gyerek.
A szívem összeroppant. Mert pontosan ezt láttam én is. Pontosan ezt látta mindenki, aki ott volt abban a teremben. És pontosan ezt suttogták azok a nők, akik elhaladtak mellettünk.
— És hallottam — folytatta Zsófia, és most már zokogva beszélt. — Hallottam, amit mondtak. Azok a nők. A folyosón. Azt mondták… azt mondták, hogy szegény gyerek. Azt mondták, hogy olyan vagyok, mint egy kis öreg. Azt mondták, hogy… hogy te… hogy te mit gondoltál…
És akkor összeroppant. Teljesen. A zokogás már nem volt visszatartható. Hangos volt. Fuldokló. Kétségbeesett.
— Nem akartam úgy kinézni! — sírt. — Nem akartam, anya! Azt akartam, amit te kiraktál! Azt, amit én választottam! Azt a szépet! Azt, amiben jól éreztem magam! De baba azt mondta… és te… te nem szóltál… és akkor már nem volt idő… és én…
Átöleltem. Gyorsan. Szorosan. Olyan szorosan, amennyire csak tudtam, anélkül, hogy fájt volna neki. Éreztem, ahogy remeg. Éreztem, ahogy zokog. Éreztem, ahogy a kis teste reszket az ölelésemben, és minden zokogással próbálja kiüríteni magából azt a fájdalmat, amit ma érzett.
És én tartottam. Csak tartottam. Mert nem tudtam mást tenni. Nem tudtam visszafordítani az időt. Nem tudtam kitörölni azokat a szavakat, amiket hallott. Nem tudtam kitörölni azokat a pillantásokat, amiket látott. Nem tudtam visszaadni neki azt az érzést, hogy szép volt. Hogy különleges volt. Hogy boldog volt.
— Sajnálom — suttogtam a hajába, újra és újra. — Annyira sajnálom, kicsim. Nem kellett volna hagynom. Nem kellett volna engednem. Te azt kellett volna viselned, amit te akartál. Mert te tudod, mi tesz téged boldoggá. Te tudod, mi áll jól neked. Nem baba. Nem én. Te.
De tudtam, hogy ez nem elég. Tudtam, hogy a bocsánatkérés nem fogja helyrehozni. Nem fogja visszahozni azt a délelőttöt. Nem fogja kitörölni azokat az arcokat, amelyek rásuttogtak. Nem fogja visszaadni azt az érzést, amit egy hétéves kislánynak éreznie kellene egy ilyen napon.
Zsófia a vállamra hajtotta a fejét. És sírt. Hosszan. Kimeríttően. Mindent kisírva, ami benne volt.
És én ott ültem. Tartottam. És éreztem, ahogy a saját könnyeim is elindulnak. De visszatartottam őket. Mert most nem rólam szólt. Most Zsófiáról szólt. Az én kislányomról, akit úgy megbántottam, hogy hagytam, hogy valaki más döntsön helyette.
És tudtam.
Tudtam, hogy ez még nincs vége.
Tudtam, hogy valami mást kell tennem.
Valami nagyobbat.
Valami, ami megmutatja neki, hogy én az ő oldalán állok.
Valami, ami megmutatja, hogy soha többé nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen.
De mit?
Mit tehetek?
És ekkor hallottam a csengőt.
Az anyósom.
Visszajött.
Ahogy megígérte.