Három órával korábban minden rendben volt. Legalábbis azt hittem.
Zsófia az ágya szélén ült, és boldogan lóbálta a lábát. Hét óra volt. Korán ébredt. Túl izgatott volt ahhoz, hogy tovább aludjon. Az ünnepély csak kilenckor kezdődött, de ő már talpon volt, készenlétben, várva, hogy megkezdődjön a nap, amit hetekig várt.
A rózsaszín ruha ott feküdt mellette az ágyon, gondosan kisimítva, úgy ahogy én raktam ki neki tegnap este. Csillogott még a reggeli fényben is, ami beszűrődött az ablakon át. Nem volt túl feltűnő, nem volt hivalkodó, de szép volt. Különleges. Olyan, amit egy hétéves kislány szerethet. Olyan, amit Zsófia szeretett.
— Anya, mikor indulunk? — kérdezte, és a hangja tele volt izgatottsággal.
— Negyed kilenckor — mondtam, miközben a hajam csatoltam. — Van még időnk, kicsim. Nem kell sietni.
De Zsófia nem tudott nem sietni. Már felállt, már körbejárt a szobában, már a tükörbe nézett, elképzelve, hogy fog kinézni abban a ruhában. Már gyakorolta magában a mondókát, amit tanultak. Már mosolygott, még mielőtt bármi elkezdődött volna.
Tegnap este háromszor próbálta fel ezt a ruhát. Háromszor. Először csak úgy, hogy lássam. Aztán mert szerette volna újra érezni magán. Aztán mert még egyszer, csak hogy biztos legyen benne, hogy tényleg olyan szép, mint amilyennek érzi magát benne. És minden alkalommal ugyanazt kérdezte: „Anya, tényleg szép vagyok benne?” És én minden alkalommal ugyanazt válaszoltam: „Gyönyörű vagy, kicsim. A legszebb kislány leszel ott.”
És hittem is, amit mondtam. Hittem, hogy így lesz. Hogy ma reggel felöltöztetjük ezt a ruhát, elmegyünk az óvodába, ő fellép a színpadon, és én ott ülök a nézőtéren, és büszke leszek rá. Olyan egyszerűnek tűnt. Olyan természetesnek.
Nyolc órakor csöngött a telefon.
Éppen a fürdőben voltam, hajszárítóval a kezemben, amikor meghallottam a csörgést. Kikapcsoltam. Kimentem. Zsófia már ott állt a telefon mellett.
— Baba — mondta, és odanyújtotta nekem a telefont.
Felvettem. Ildikó Kovács. Az anyósom.
— Szia, drágám! — mondta vidáman, mintha ez a legszebb reggel lenne az életében. — Hát ti? Készültök?
— Igen — mondtam. — Még öltözködünk, de hamarosan indulunk.
— Megyünk együtt? — kérdezte. — Gondoltam, elkísérlek benneteket. Olyan régóta nem voltam az óvodában. És Zsófia ünnepélye… hát ezt nem hagyhatom ki!
Megálltam. Valami megcsikordult bennem. Valami kellemetlenség, amit nem tudtam pontosan megnevezni. Az anyósom sosem volt rossz Zsófiához. Szerette őt. Ezt tudtam. De volt benne valami… valami, ami mindig megpróbált irányítani. Beleszólni. Jobbnak hinni.
De mit mondhattam? Hogy ne gyere? Hogy nem akarlak látni? Hogy ez a mi pillanatunk, ne avatkozz bele?
— Persze — mondtam végül. — Gyere nyugodtan.
— Nagyszerű! — mondta az anyósom. — És tudod mit? Segítsek Zsófiát felöltöztetni? Te közben befejezheted a hajadat. Úgyis mindig sietsz. Így gyorsabban készen lesztek.
Megint megálltam. Most már tisztábban éreztem azt a kellemetlen érzést. De mi volt az? Miért éreztem így? Az anyósom csak segíteni akart. Csak jó szándékú volt. Miért éreztem akkor úgy, mintha valami nem stimmelne?
— Nem kell — mondtam. — Megoldjuk. Köszönöm.
— Jaj, ne már! — mondta az anyósom, és a hangja kissé türelmetlenebb lett. — Csak segíteni akarok. Tíz perc, és ott vagyok. Így tényleg gyorsabb lesz.
És mielőtt válaszolhattam volna, már bontotta is a vonalat.
Ott álltam a telefonnal a kezemben, és néztem Zsófiát, aki boldogan mosolygott. Nem tudta, mi járt a fejemben. Nem látta azt a kicsi, zavaró érzést, ami bennem volt. Csak boldog volt, hogy baba is ott lesz az ünnepélyen.
— Baba jön — mondtam végül. — Segít felöltözni téged.
Zsófia összeráncolta a homlokát. Csak egy kicsit. Csak egy pillanatra. — De én azt akarom, hogy te segíts — mondta halkan, óvatosan, mintha nem akarta volna megbántani sem engem, sem a babát.
Lehajoltam hozzá. Megsimogattam a haját. — Tudom, kicsim. De baba szeretne segíteni. És én közben befejezem a hajam, így gyorsabban készen leszünk. Jó?
Zsófia bólintott. De nem lelkesen. Nem úgy, ahogy az előbb. Valami megváltozott az arcán. Valami kicsiny, alig látható, de ott volt. Egy árnyék. Egy kétely.
De én nem figyeltem rá eléggé. Nem akartam látni. Mert akkor meg kellett volna állítanom ezt az egészet. Akkor fel kellett volna hívnom az anyósomat, és azt mondani: ne gyere. Megoldjuk. Nem kell a segítség.
De nem tettem.
Megmutattam Zsófiának még egyszer a rózsaszín ruhát. Megérintettem. Megsimogattam az anyagát. — Ezt veszed fel — mondtam határozottan. — Ezt a szépet. Amit te választottál. Amit szeretsz.
Zsófia elmosolyodott. Bólintott. — Igen — mondta. — Ezt.
És akkor bementем a fürdőbe. Csukott ajtó. Hajszárító. Zaj. Olyan zaj, ami elnyom minden mást. Ami elzár mindent, ami kint történik.
És nem hallottam.
Nem hallottam, amikor tíz perc múlva becsöngett az anyósom.
Nem hallottam, amikor Zsófia kinyitotta neki az ajtót.
Nem hallottam, amikor az anyósom bement a szobába, és megnézte a rózsaszín ruhát.
Nem hallottam, amikor az anyósom azt mondta valamit Zsófiának. Valamit, amit nem tudok. Valamit, amit sosem fogok megtudni.
Csak azt tudom, hogy amikor húsz perc múlva kiléptem a fürdőből, már készen volt minden. Már készen volt Zsófia. Már fel volt öltözve. Már kabátban volt. Már cipőben volt.
És már nem a rózsaszínben volt.
Az előszobában állt, az ajtó mellett, és várt. Az anyósom mellette állt, elégedetten mosolyogva, mintha valami jót tett volna. Mintha büszkének kellene lennie. Mintha meg kellene köszönnöm neki.
És én néztem Zsófiát. Néztem a lányomat. És nem értettem, mit látok.
Valami barna volt rajta. Sötétbarna. Hosszú ujjú. Fehér gallér a nyakánál. Gombok. Régi fazon. Olyan, mintha… mintha az anyósom szekrényéből került volna elő. Vagy még régebbről. A saját anyjáétól. Vagy akár attól is régebbről.
— Mi… mi ez? — kérdeztem, és a hangom furcsán hangzott a fülemnek. Távoli. Idegen.
Az anyósom megfordult. Mosolygott. Nyugodt volt. Teljesen természetes. — A ruha — mondta egyszerűen, mintha ez válasz lenne. — Zsófia ruhája.
— De… de én kiraktam neki a rózsaszínt — mondtam lassan, és próbáltam felfogni, hogy mi történik. Próbáltam megérteni, hogy hogy lehet az, hogy a rózsaszín ruha nincs Zsófián, hanem helyette… helyette ez.
Az anyósom felhúzta a szemöldökét. Olyan arccal nézett rám, mintha én mondtam volna valamit furcsat. Mintha én lennék az, aki nem érti a helyzetet. — Azt? — kérdezte. — Komolyan gondoltad?
— Igen — mondtam, és most már éreztem, hogy a hangom keményebb lett. — Komolyan. Az a ruha tetszik neki. Azt választotta. Miért van rajta ez?
Az anyósom felsóhajtott. Olyan felsóhajtás volt, amit akkor használnak az emberek, amikor azt hiszik, hogy túl türelmesnek kell lenniük valakivel, aki nem érti az egyszerű dolgokat. — Mert az alkalmatlan volt, Eszter. Túl rövid. Túl rikító. Nem való egy kislánynak egy ilyen alkalomra. Ez itt — mutatott Zsófia ruhájára — ez illő. Ez megfelelő. Ez az, amit egy kislánynak viselnie kell.
Néztem őt. Csak néztem. És vártam, hogy azt mondja, viccel. Hogy ezt nem gondolja komolyan. Hogy mindjárt leveszi Zsófiáról ezt a… ezt a szörnyűséget, és felrakja rá a rózsaszínt, amit én választottam. Amit ő választott.
De nem azt mondta.
Csak állt ott. És mosolygott. És várt, hogy egyetértsek vele.
Lenéztem Zsófiára. A lányom lehajtott fejjel állt. Nem nézett rám. Nem nézett senkire. Csak nézte a földet. A cipője hegyét. Mintha szeretne eltűnni.
— Hol… hol van a rózsaszín ruha? — kérdeztem halkan.
— A szobában — mondta az anyósom. — Ott hagytam. De most nincs idő cserélni, Eszter. — Ránézett az órájára. Teatralikusan. Hangsúlyozva. — Nézd, mennyi az idő! Nyolc óra harminchat! Az ünnepély kilenckor kezdődik! Ha most kezded lecserélni, elkésünk! És nem akarod, hogy Zsófia lemaradjon a saját ünnepélyéről, ugye?
Néztem az órát a falon. Nyolc óra harminchat.
Számoltam. Gyorsan. Fejben. Hány perc? Mennyi idő kell? Le lehet venni a kabátot. Le lehet venni ezt a… ezt a ruhát. Fel lehet venni a rózsaszínt. Vissza lehet venni a kabátot. Mennyi az? Öt perc? Hét? Nem több.
De az anyósom már az ajtónál volt. Már nyitotta. Már intette Zsófiát. — Gyerünk, kicsim! — mondta vidáman. — Nehogy lemaradj! Anya ott fog várni az autóban!
És Zsófia… Zsófia elindult.
Nem nézett vissza.
Nem kérdezte, hogy lecseréljük-e a ruhát.
Csak elindult. Szó nélkül. Engedelmesen. Ahogy a hétéves gyerekek szoktak, amikor egy felnőtt mondja nekik, hogy mit tegyenek.
És én… én álltam ott.
Ott álltam a folyosón, félig kész hajjal, cipő nélkül, és néztem, ahogy a lányom kimegy az ajtón, úgy öltözve, ahogy nem én akartam. Ahogy ő nem akarta. Ahogy az anyósom akarta.
És fogtam a táskát.
Fogtam a kulcsot.
Felvettem gyorsan a cipőt.
És engedtem.
Engedtem, hogy ez megtörténjen.
Engedtem, hogy valaki más döntsön a lányom helyett.
Engedtem, hogy valaki más mondja meg, mi a jó neki.
Mert mi volt a másik lehetőség? Kiabálni? Vitatkozni? Letépni Zsófiáról a ruhát az ajtóban, miközben az óra ketyeg? Elkésni az ünnepélyről?
Nem. Persze hogy nem.
Így hát engedtem.
És ez volt a legnagyobb hibám.
Most ott ültem a teremben, és éltem azzal a döntéssel.
Néztem a színpadot, és néztem Zsófiát, aki ott állt abban a barna ruhában, amit az anyósom választott neki. Amit az anyósom húzott rá. Amit az anyósom mondott neki, hogy megfelelő.
És tudtam, hogy ő nem érzi magát megfelelőnek.
Láttam rajta. Láttam, ahogy áll. Mereven. Feszesen. A kezei az oldala mellett szorosan. A feje kissé előre hajolva. Próbált kicsinek látszani. Próbált láthatatlanná válni. Próbált eltűnni a többi gyerek között, akik mosolyogtak és integettek és csillogtak.
De nem tudott. Mert ő volt az egyetlen, aki másképp nézett ki. Ő volt az egyetlen, aki sötét volt a világos között. Ő volt az egyetlen, aki komoly volt a vidám között. Ő volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mintha nem is gyerek lenne.
A többi kislány beszélgetett egymással a színpadon. Súgtak. Kuncogtak. Mutogattak valamire. Örültek. Ez volt az ő nagy napjuk. Ez volt az, amire hetekig készültek. Ez volt az, amit vártak.
Zsófia nem beszélt senkivel. Csak állt. És nézte a padlót. És várt, hogy vége legyen.
Körülnéztem a teremben. A szülők boldogan fényképeztek. Videóztak. Mosolyogtak egymásra. Suttogtak, hogy melyik gyerek a legcukibb. Melyik ruha a legszebb. Melyik tánc volt a legjobb.
És néhányan rám néztek.
Láttam. Láttam, ahogy megáll rajtam a tekintetük. Láttam, ahogy a színpadra néznek. Zsófiára. Aztán vissza rám. Aztán a szomszédjukhoz fordulnak. És suttognak valamit.
Nem hallottam, mit mondanak. De tudtam.
Tudtam, mert láttam az arcukon. Láttam a szánalmat. Vagy a meglepetést. Vagy azt a kérdést, ami minden arcukon ott volt: Miért van így öltöztetve?
És nem tudtam válaszolni. Még magamnak sem. Még a saját fejemben sem. Csak ismételtem magamban: Nem én öltöztettem így. Nem én választottam. Nem én akartam.
De ez nem számított. Mert én voltam az anyja. Én voltam az, aki hagyta. Én voltam az, aki engedte.
A gyomrom összeszorult. Éreztem, hogy valami forró és nehéz van benne, valami, ami felemelkedik, és nyomja a torkomat. Éreztem, hogy túl meleg van. Hogy nehéz lélegzeni. Hogy szeretnék felállni és kirohanni ebből a teremből, és soha többé nem visszajönni.
De nem tehettem.
Mert Zsófia ott volt. És ő látta, hogy ott ülök. És ha most felállok és elmegyek, ő azt fogja hinni, hogy azért mentem el, mert szégyell. Azért, mert nem akarom nézni, ahogy így néz ki.
Így hát ültem.
Ültem, és néztem, és hordtam azt a forró, nehéz, kínos érzést, ami feltöltött, és nem engedett el.
Az anyósom mellém hajolt. — Látod? — suttogta. — Milyen szépen áll. Olyan komoly. Olyan illő. Nem mint ezek a többi kislány, akik olyan… hát tudod. Túl sokat mutogatják magukat. Túl feltűnőek. Zsófia viszont… Zsófia igazi kis hölgy.
Nem válaszoltam. Nem bírtam ránézni. Mert tudtam, hogy ha ránézek, ha látom azt a büszke, elégedett, magabiztos arcot, akkor nem tudom visszatartani magam. Akkor kimondom azt, amit érzek. Akkor kimondom, hogy ez nem hölgy. Ez egy kis özvegy. Ez egy hétéves gyerek, aki úgy néz ki, mintha kilencvenéves lenne. Ez egy lány, akit a saját nagyanyja öltöztetett, mert a saját ízlésén kívül nem ismer mást.
De nem mondtam ki. Csak néztem tovább a színpadot. Zsófiát. Aki kereste a tekintetemet. Aki próbált mosolyogni, amikor megtalált. De a mosoly nem volt igazi. Nem ért fel a szeméig. Csak egy erőltetett, kicsi, szomorú mozdulat volt az ajkán.
És a szeme kérdezett.
Anya, miért?
Miért hagytad, hogy ez történjen?
Miért nem védtél meg?
És én nem tudtam válaszolni.
Mert nem volt válasz.
Csak az, hogy gyenge voltam.
Az ünnepély ment tovább. Egy óra hosszat. Egy óra, ami úgy tűnt, sosem ér véget. Minden perc egy örökkévalóság volt. Minden dal egy gyötrelem. Minden taps egy emlékeztető, hogy itt vagyok, és nézem, ahogy a lányom megszégyenül.
Zsófia táncolt. Énekelt. Mondókát mondott. Mindent megtett, amit a többi gyerek. De minden pillanatban láttam rajta a zavart. A szégyent. A vágyat, hogy ez véget érjen. Hogy levehesse ezt a ruhát. Hogy hazamehessen. Hogy elrejtőzhessen.
És én csak ültem.
És néztem.
És tudtam, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni.
És tudtam, hogy ő sem fogja.