„Nem tudtam ráadni ezeket a modern, csillogó rózsaszín baromságokat” — ezt hallottam, amikor leültem az anyósom mellé.
Nem értettem azonnal, mit mondott. Ziháltam még. Futva jöttem a parkolóból, átvágva a szülők tömegén, aki lassan sétáltak, mintha lett volna időnk. De nem volt. Az ünnepély már elkezdődött. Hallottam bentről a zenét, a gyerekek énekét, az óvónő hangját, ami visszhangzott a folyosón. Késtem. Elkéstem a lányom első pillanatairól a színpadon.
Az anyósom mosolygott, amikor leültem mellé. Nem olyan mosoly volt, ami aggódik. Nem olyan, ami bocsánatot kér a késésért. Hanem olyan, ami… elégedett. Nyugodt. Olyan, mintha minden rendben lenne. Olyan, mintha minden úgy történt volna, ahogy kell.
A színpadra bólintott. Nézd, mondta némán az arcával. Ott van.
Néztem oda, és próbáltam rendet rakni a képben, ami elém tárult. A színpad tele volt gyerekekkel. Húsz, talán huszonöt kislány állt sorokban, gondosan elrendezve, ahogy az óvónők biztosan órákig gyakoroltatták velük. A reflektorok fénye rájuk vetült, és minden ruha csillogott, ragyogott, mintha tündérek lennének, nem pedig hétéves gyerekek. Rózsaszín, kék, sárga, lila — a színek kavalkádja. Minden kislány más volt, egyedi, különleges. Integettek a szüleiknek. Mosolyogtak. Kuncogtak. Néhányan huncutul bökdösték egymást, mások komolyan, felnőttesen próbáltak állni, ahogy biztosan megtanították nekik.
És én kerestem Zsófiát.
Kerestem a lányomat ebben a tarka, mozgó, élő tengerben. Kerestem azt a rózsaszín ruhát, amit tegnap este olyan gondosan kiraktam neki az ágyára. Amit három héttel ezelőtt választott ki a boltban, miután végigjártuk az összes gyerekosztályt. Amit annyiszor felpróbált otthon, hogy már minden ráncát, minden csillogó részletét ismertem. Amit szeretett. Amit akart. Amit én is akartam neki.
Rózsaszín. Kellett lennie egy rózsaszínnek ott valahol a sorban.
De ahogy néztem, nem találtam. Az első sorban nem volt. A másodikban sem. Egyik gyerek sem… egyik sem volt az enyém.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami nem stimmel. Valami hiányzik. De mit? Mi az, ami miatt hirtelen nehezebb lett lélegezni? Mi az, ami miatt a gyomrom görcsbe rándult? Miért érzem úgy, mintha valami rossz történt volna, de még nem tudom, mi?
Az anyósom mellém hajolt. — Látod? — suttogta. — Ott van. Ott áll szépen.
Hol? — akartam kérdezni. Hol van? Melyik ő? Melyik gyerek az enyém?
De az anyósom már visszadőlt a székében, elégedetten, és tovább nézte a színpadot, mintha minden teljesen természetes lenne.
Néztem újra. Lassan, módszeresen. Gyerekről gyerekre. Arcról arcra. Ruhákról ruhákra.
Rózsaszín… nem, az nem ő. Túl magas. Zsófia kisebb.
Kék… nem, az sem. Az a kislány szőke. Zsófiának barna a haja.
Sárga… nem. Sárga szalag a hajában, Zsófiának nem volt szalagja.
Lila… nem.
Rózsaszín megint… nem.
Hol van?
A szívem gyorsabban kezdett verni. Tudtam, hogy ott kell lennie. Az óvónő mondta, hogy minden gyerek részt vesz. Zsófia izgatott volt reggel. Beszélt róla. Gyakorolta a mondókát. Persze hogy ott van. Nem maradhatott ki.
De akkor hol?
Újra kezdtem. Elölről. Lassabban most már. Minden gyereket megnéztem. Minden részletet. Minden ruhát.
Rózsaszín. Nem ő.
Kék virágos. Nem ő.
Fehér csipkés. Nem ő.
Rózsaszín szalagos. Nem ő.
És akkor… megállt rajtam a tekintet.
Valami…
Valami nem stimmelt.
A sor közepén. A harmadik sorban. Egy ruha, ami nem illett oda.
Nem volt vidám. Nem volt világos. Nem volt…
Barna.
Megdermedtem.
Barna ruha. Sötétbarna. Olyan sötét, hogy majdnem feketének tűnt a reflektorfényben. Hosszú ujjú, amikor minden más gyereknek rövid vagy legfeljebb háromnegyedes volt. Zárt gallér a nyakánál, gombok egészen felül, amikor a többi kislánynak szabadon ringott, hullámzott a ruhája minden mozdulattal. Egyenes szabású, forma nélküli, olyan, mintha…
Mintha egy múzeumból hozták volna elő.
Mintha valaki szekrényének mélyéről.
Mintha… mintha valaki nagymamájának a ruhája lenne.
És akkor valami megmozdult bennem. Valami borzasztó sejtés. Valami, amit nem akartam elhinni. Nem akarok felfogni. De ami ott volt már, a tudatom szélén, és készült berontani, mindent elárasztani.
Nem.
Nem lehet.
Ez nem…
Lassan, nagyon lassan emeltem fel a tekintetemet a ruháról az arc felé.
És láttam.
Láttam azt az arcot.
Azt a kicsi, ismerős, szeretett arcot.
Zsófia arcát.
A lányom arcát.
A világom megállt.
Nem lélegeztem. Nem mozdultam. Nem pislogtam. Csak néztem. Csak bámultam. És nem értettem. Nem akartam érteni.
Ez Zsófia volt. A lányom. Az én gyermekem. De olyan idegen volt benne. Olyan elveszett. Olyan… olyan más, mintha valaki mással cserélték volna ki. Mintha az én kislányom, aki ma reggel boldogan ébredt, izgatottan készülődött, most valahol máshol lenne, és helyette egy kicsi, barna, csendes árnyékot állítottak volna oda.
Nem mosolygott. Nem intett. Nem kuncogott, mint a többiek. Csak állt. Egyenesen. Mereven. A kezei az oldala mellett, szorosan. A feje kissé lehajtva. A szeme… a szeme kereste valamit. Valakit. Engem.
És amikor megtalált, amikor összeért a tekintetünk, láttam benne a kérdést.
Anya, miért?
Miért vagyok így?
Miért nézek ki így?
A többi kislány vidám volt. Csillogott. Mosolygott. Integetett. Olyan volt, mint a tavasz. Mint a virágok. Mint a napfény.
Zsófia olyan volt, mint az ősz. Mint a halott levelek. Mint valami, ami már elmúlt. Mint valami, ami nem ebbe a pillanatba, nem erre a színpadra, nem ebbe a vidám, színes, életteli sorba való.
Olyan volt, mint egy kis özvegy.
A torkom elszorult. A gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy forró lett az arcom, de egyszerre fázott is. A kezem, ami az ölemben nyugodott, ökölbe szorult, anélkül, hogy akartam volna.
Nem. Nem, nem, nem.
Ez nem történhet meg.
Ez nem lehet az én lányom.
Ez nem az a gyerek, akit ma reggel öltöztetnem kellett volna.
Ez nem az a ruha, amit kiraktam neki.
Hol van a rózsaszín?
Hol van az a ruha?
Hol van az én Zsófiám?
Visszafordultam az anyósomhoz. Lassan. Mintha álomban lennék. Mintha a mozgás, amit tettem, nem is lenne valódi.
— Mit… — kezdtem, de a hangom rekedt volt. Köhögtem. Újra próbáltam. — Mit mondtál?
Az anyósom közelebb hajolt. Mosolygott. Nyugodt volt. Elégedett. Olyan arccal nézett rám, ami nem érti, hogy mi a probléma.
— Azt mondtam — ismételte meg nyugodtan, kimérten, minden szót külön hangsúlyozva, hogy biztosan megértsem —, hogy nem tudtam ráadni ezeket a modern, csillogó rózsaszín baromságokat. — Megállt egy pillanatra, mintha ennek természetesnek kellene lennie. Mintha ez teljesen logikus magyarázat lenne. — Túl rikítóak. Nem illenek egy kislányhoz. Nem megfelelőek. Ezért hoztam mást. Valami normálisabbat. Valami illőbbet.
Néztem őt. Csak néztem. És próbáltam feldolgozni a szavakat. Próbáltam értelmezni, hogy mit hallok.
Nem tudtam ráadni.
Nem megfelelőek.
Hoztam mást.
— Hoztál… — ismételtem meg lassan. — Hoztál… mást?
— Persze — bólintott az anyósom, még mindig mosollyal. — Tudtam, hogy szükség lesz rá. Ismerlek téged. Tudtam, hogy valami… hát… nem megfelelőt fogsz választani. Ezért felkészültem. Hoztam magammal egy szép, rendes ruhát. Olyat, amilyet egy kislánynak viselnie illik.
Visszanéztem a színpadra. Zsófiára. Aki még mindig ott állt. Még mindig abban a… abban a borzalomban. Még mindig úgy nézett ki, mintha kilencven éves lenne, nem hét.
Az ünnepély ment tovább. Az óvónő beszélt. Bemutatta a programot. A szülők tapsoltak. A gyerekek énekelni kezdtek. Zsófia is énekelt. Láttam, hogy mozog a szája. De nem hallottam a hangját. Nem tudtam hallani semmit a saját szívem dobogásán kívül, ami süketítő volt a fülemben.
Nem tudtam felállni. Nem tudtam odamenni. Nem tudtam felkapni őt onnan, levenni azt a… azt a szörnyűséget róla, és felöltöztetni abba, amit én akartam. Amit ő akart.
Már késő volt.
Már ott volt. Már látta mindenki. Már fényképeztek. Már rögzült. Már megörökítődött. Ez a pillanat. Ez a kép. Zsófia, a lányom, úgy kinézve, mintha…
Az óvónő intett. A gyerekek mozdulni kezdtek. Táncot jártak. Zsófia is táncolt. Próbált lépést tartani. Próbált mosolyogni. De láttam rajta. Láttam, hogy erőlteti. Láttam, hogy kényelmetlen. Láttam, hogy szégyelli magát.
És én csak ültem.
Csak ültem, és néztem.
És tudtam, hogy ez már soha nem lesz rendben.
És tudtam, hogy ez még csak a reggel.