— Gábor semmit nem fog sem engedélyezni, sem megtiltani — vágott közbe Nóra higgadt, de kemény hangon. — Ez nem az ő döntése. Ez az én lakásom, az én tűréshatárom, és mostanra végleg elfogyott.
A rokonok kelletlenül szedelőzködni kezdtek. Zoltán az orra alatt morogva szórt megjegyzéseket a „mai fiatal ostobákról”, Hajnalka néni rosszallóan csóválta a fejét, Melinda pedig már a kabátját húzva próbált még gyorsan magyarázkodni a bátyjának. Gábor azonban egy szót sem szólt, csak némán figyelte a feleségét, mintha most látná először igazán.
Amikor az ajtó végül becsukódott mögöttük, a lakást szinte nyomasztó csend töltötte meg. Nóra a bejáratnak dőlt, hátát a hideg ajtólapnak támasztotta, és lehunyta a szemét, mintha így akarná összeszedni magát.
— Nóra… — kezdte óvatosan Gábor.
— Most te hallgatsz, és én beszélek — felelte, majd kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett. — Öt éven át viseltem el a modortalanságukat. Öt évig hallgattam, hogy szerintük milyen pocsék feleség, háziasszony és szakács vagyok. Öt éven át tűrtem, hogy belenézzenek a szekrényeinkbe, kritizálják a bútorainkat, a lakásunkat, sőt még azt is, hogyan nézek ki.
Gábor bizonytalanul közelebb lépett hozzá.
— Nem akartak bántani… egyszerűen ilyen a természetük — próbálta mentegetni őket.
— Nekik ilyen a természetük, nekem pedig vannak határaim — válaszolta Nóra határozottan. — Ha azt szeretnéd, hogy ez a házasság működjön tovább, akkor ezeket tiszteletben kell tartanod.
Bement a szobába, és elkezdte összeszedni az érintetlenül maradt ünnepi asztalt. Az ujjai enyhén remegtek az idegességtől, mégis különös megkönnyebbülést érzett, mintha egy régóta cipelt teher végre lekerült volna róla.
— Nem tiltom meg, hogy tartsd velük a kapcsolatot — folytatta, miközben egymásra rakta a tányérokat. — Találkozz velük, amikor csak akarsz, akár minden nap. De ebben a lakásban többé senki nem fogja megmondani, hogyan éljek, mit főzzek, vagy hogyan nézzek ki.
Gábor némán segített pakolni. Többször is kinyitotta a száját, majd meggondolta magát. Végül megállt, kezében egy adag tányérral.
— Nóra, én… nem vettem észre, hogy ennyire megvisel — mondta halkan.
A nő felnézett rá.
— Dehogynem vetted észre. Csak kényelmesebb volt úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint szembenézni az ő elégedetlenségükkel.
Gábor letette a tányérokat, és közelebb lépett hozzá.
— Sajnálom. Tényleg. Azt hittem, csak a zaj és a felfordulás zavar… nem értettem, hogy valójában a tisztelet hiánya fáj.
Nóra megállt, megtörölte a kezét a konyharuhában.
— Gábor, nem akarok az ő elvárásaik szerint tökéletes feleség lenni. És nem fogom szó nélkül tűrni a megalázást a saját otthonomban. Ha nem képesek emberként kezelni, akkor nincs itt helyük.
— És ha… ha emiatt elfordulnak tőlem? — kérdezte bizonytalanul.
Nóra vállat vont.
— Az az ő döntésük lesz. A tiéd pedig az, hogy mellettük állsz-e, vagy mellettem.
Ott álltak a konyhában, az érintetlen ünnepi fogások között, és Gábor ekkor értette meg igazán, hogy ez valódi választás. Nem a rokonok és a felesége között, hanem a konfliktuskerülés megszokása és aközött, hogy kiáll-e azért, akit szeret.
— Rendben — szólalt meg végül. — Beszélni fogok velük.
— Nem elég beszélni — javította ki Nóra nyugodtan. — El kell magyaráznod, hogy én nem alkalmazott vagyok ebben a házban, nem bírálható tárgy, hanem a feleséged, akit tisztelet illet meg.