Hajnalka néni sem maradt csendben, rögtön rátett még egy lapáttal: szerinte igazán ideje lenne már felújítani a lakást, mert a tapéta fakó, a falak megkopottak, és egy fiatal házaspárnak illene előre gondolkodnia, nem csak a jelenben élni. A szavai úgy hullottak az asztal fölé, mint a por, amelyet senki nem söpör fel.
Nóra némán kanalazta tovább a salátát. Megfeszítette magát, igyekezett kizárni a megjegyzéseket, mintha nem is neki szólnának. Ám amikor megérkezett a főétel – a saját receptje alapján készült, tejszínes mártásban párolt csirke –, Hajnalka megkóstolta, majd látványosan elhúzta a száját.
— Elképesztő, hogy ilyen főzőtudással egyáltalán férjhez mentél — mondta minden kertelés nélkül. — A hús íztelen, a szósz híg. Bezzeg a mi időnkben a lányokat már kiskoruktól megtanították rendesen főzni.
Melinda felnevetett, és gunyorosan Nórára pillantott.
— Ugyan már, Hajnalka néni, legalább csinosan vékony. Bár… talán túlságosan is. Nem nézel ki valami egészségesnek, Nóra. Jó lenne felszedni úgy öt-hét kilót. Az ember azt hinné, nincs pénzetek normális ételre, olyan beteges a kinézeted.
Zoltán ekkor letette a villáját, körbenézett, majd mintha csak egy fontos felfedezést osztana meg, megszólalt:
— Egyébként benéztem a fürdőbe. A csempék közti fugában penész van. Erre azért illene odafigyelni. Ez így higiéniailag nem elfogadható. Egy háziasszonynak az ilyen dolgok nem maradhatnak észrevétlenek.
Nórában ekkor valami végleg elpattant. Lassan felállt az asztaltól, miközben érezte, hogy az évek óta elfojtott feszültség hirtelen felszínre tör. Gábor meglepetten nézett fel rá.
— Nóra, hová mész?
Nem válaszolt azonnal. Végignézett rajtuk: Melindán, az elégedett, kárörvendő mosollyal; Zoltánon, aki büszkén feszített, amiért újabb hibát talált; Hajnalka nénin, akinek arcáról soha nem tűnt el az állandó rosszallás.
— Tudjátok mit? — szólalt meg végül, halkan, de metszően tisztán. — Elég volt. Tényleg elég.
Az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta.
— Többet ide be nem teszitek a lábatokat. Nem vagytok a családom! — ez az ünnep volt az utolsó csepp; Nóra ekkor döntötte el, hogy mostantól nem engedi, hogy sárba tiporják az önbecsülését.
Dermedt csend ereszkedett a szobára. Melinda eszmélt fel először.
— Nóra, megőrültél? Hát mi egy család vagyunk!
— Család? — Nóra keserűen felnevetett. — A család tiszteletet jelent. Ti pedig évek óta idejártok, megeszitek, amit főzök, minden apróságba beleköttök, és ezt természetesnek veszitek.
Gábor is felállt, zavartan, tanácstalanul nézve a feleségét.
— Nyugodj meg… nem rosszindulatból mondják…
— Nem rosszindulatból? — Nóra felé fordult, és a férfi most először látta meg a szemében azt a fáradt, fájdalmas, mégis rendíthetetlen elszántságot. — Gábor, ha most még egyetlen szót is szólsz a védelmükben, mehetsz velük együtt. Ez az én otthonom, és többé nem tűröm ezt a bánásmódot.
Gábor megszólalni készült, majd a tekintetét látva lassan becsukta a száját.
Hajnalka néni felháborodva csapott zajt.
— Hogy mersz így beszélni velünk? Mi idősebbek vagyunk, tapasztaltabbak! A mai fiataloknak semmi sem szent!
— Kifelé! — Nóra az ajtónál állt, mozdulatlanul. — Azonnal hagyjátok el a lakásomat!
Melinda is felállt, zihálva, és Gábor felé fordult, mintha még utoljára tőle várna segítséget, a levegőben hagyva a kérdést, vajon a férfi most melyik oldalt választja.