Nóra már kora reggel sejtette, hogy kimerítő nap elé néz. Ezt abból is látta, ahogy Gábor ideges tempóban járta körbe a lakást: székeket tologatott, számolgatta a tányérokat, benézett a szekrényekbe. A férfi rokonsága sosem érkezett kevés fővel — Melinda, a nővére, mindig hozta magával Zoltánt, ott volt Hajnalka néni, és rendszerint felbukkant az unokatestvér, Balázs is a feleségével. Ilyenkor Nóra nem háziasszonynak érezte magát, hanem afféle megtűrt albérlőnek, akinek csak ideiglenesen engedték át a terepet.
— Nem lehetne most kihagyni őket? — vetette fel óvatosan, miközben a zöldségeket aprította. — Ünnepelhetnénk hármasban, nyugodtan, meghitten.
Gábor fel sem pillantott az újságból. — Ugyan már, Nóri. Mindig együtt vagyunk ilyenkor. Ők a család.
„Család” — ízlelgette keserűen magában Nóra. Az ő szemében ez inkább egy csapat volt, amely természetesnek vette, hogy a lakás az övék, a hűtő közös, ő pedig afféle kiszolgáló személyzet.
Pontban kettőkor megszólalt a csengő. Melinda rontott be elsőként, ahogy mindig: hangosan, fékezhetetlen lendülettel. A festett hajú, harsány negyvenes nő egy puszit nyomott Gábor arcára, majd már nyitotta is a hűtőt.
— Szervusz, öcsi! — nevetett. — De hát mi ez az üresség? Nóra, hol a torta? Azt hittem, készülsz valami különlegessel.
— Az asztalon van, dobozban — felelte higgadtan Nóra, miközben tovább adagolta a salátát.
— Bolti? — Melinda grimaszolt. — Ugyan, hát két kezed van, igazán megsüthetted volna.
Nem sokkal utána megérkezett Zoltán is. Alacsony, kopaszodó férfi volt, örök elégedetlenséggel az arcán. Szó nélkül végigmérte a berendezést, majd lehuppant a fotelbe.
— Gábor, mikor cserélitek már le ezt a kanapét? — szólt ki a szobából. — Teljesen ki van ülve, kényelmetlen.
Hajnalka néni zárta a sort. Vékony, szikár asszony volt, éles állal és még élesebb megjegyzésekkel. Úgy lépett be, mintha személyes megbízatást kapott volna Nóra életének rendbetételére.
— Jaj, kedvesem — pásztázta végig a konyhát —, miért nem csillog a mosogató? És ezek a törölközők… olyan fakók. Egy nő háza a saját névjegye.
Nóra ökölbe szorította a kezét, de nem szólt. Gábor mögé lépett, és megnyugtatónak szánt mozdulattal a vállára tette a kezét — amitől Nóra csak még feszültebb lett.
— Gyere, anya, Hajnalka néni, üljünk asztalhoz — mondta békítő hangon. — Nóra rengeteget dolgozott vele, sok mindent készített.
Az asztalnál kezdetét vette az, amit Nóra magában „családi törvényszéknek” nevezett. Melinda megkóstolta a salátát, és azonnal fintorgott.
— Hát ez elég ízetlen. Sóval nem kell spórolni, a férfiak szeretik, ha karakteresebb. És a majonéz is kevés, így túl száraz. Én tegnap is mondtam Gábornak, hogy ilyesmire jobban oda kell figyelni, és a levegőben már ott lógott a következő kritika ígérete.