…csupán az árcédulát látják. Ezért rendeztem el mindent pontosan így. Hogy különváljon a konkoly a búzától. Hogy az igazi érték ahhoz kerüljön, aki nem pénztárcával, hanem lélekkel tud mérni.
Ne rettegj tőlük, Lilla. Ne félj attól sem, hogy egyedül maradsz. Az erő nem abból fakad, hogy valakihez tartozol. Az erő abból születik, hogy önmagad vagy. Most pedig menj, és tedd azt, amit a megtisztult szíved diktál.”
Ott ültem a padlón, térdemet átölelve, és a polcokat néztem. A könyvek többé nem poros, öreg kötetek voltak. Néma tanúivá váltak egy rendkívüli tettnek. Egy asszony csendes hőstettének, aki egymaga mentett át egy darabka múltat a jövőnek. És ezt az erőt rám hagyta.
Nem vágytam arra, hogy egyszerre az összes vagyon a kezembe hulljon. Stratégiára volt szükségem. Átgondolt, fegyelmezett, pontos tervre – olyan kimértre, amilyen nagymamám keze volt, amikor lapról lapra haladt.
A régi fadoboz mélyén rábukkantam egy névjegyre. Annak az ügyvédnek a kártyája volt, aki a hagyatéki ügyeket intézte. A hátoldalon, ugyanazzal az ismerős kézírással ez állt: „Norbert. Barát. Teljes mértékben megbízható.”
Felütöttem a számot. Azonnal felvették.
— Norbert? — szólaltam meg halkan. — Lilla vagyok. Ilona unokája.
— Lillácska? — a férfi hangjában egyszerre csendült megkönnyebbülés és aggodalom. — Vártam a hívásodat. Mondd… megtaláltad, amit kerestél?
— Igen. Minden a helyére került. És megértettem mindent.
— Hála az égnek — sóhajtott fel őszintén. — A nagymamád sokat aggódott. Azt akarta, hogy felkészült légy. Hogy erős legyél.
— Az vagyok — válaszoltam határozottan. — De szükségem van a segítségére. Szakemberként és barátként. Nem egyszerre mindent. Csak egy kötetet. Az ötös sorszámút. A Puskin-gyűjteményt.
A vonal másik végén rövid, súlyos csend állt be.
— Értem — mondta végül. — Ez jó kiindulópont. A Zsukovszkijnak szóló ajánlás… ritka darab, kevesen ismerik a történetét, de akik igen, komoly érdeklődést mutatnak majd. Névtelenül?
— Teljesen — erősítettem meg. — Megbízható aukciósházon keresztül. Tudja, hogyan kell ezt lebonyolítani. A bevétel egy új, privát számlára kerülne, külföldi banknál. Olyanra, amiről senki sem tud. Csak maga és én.
— Intézem, Lillácska. Hozd el. És… ne félj. Ilona büszke lenne rád.
Letettem a telefont. A szorongás eltűnt. A helyét tiszta, hűvös magabiztosság vette át, mint a friss forrásvíz. Odaléptem a polchoz, megkerestem a szerény, kopott kötésű Puskin-kötetet. Nem pusztán egy könyvet tartottam a kezemben. Egy belépőt szorítottam az ujjaim között egy új élethez. Csendes, de végérvényes válasz volt ez minden számításukra. Ők azt hitték, sakkjátszmát vívnak egy naiv nővel. Nem tudták, hogy épp megszereztem a királynőt.
A városba való visszatérés olyan érzés volt, mintha láthatatlan határt lépnék át. Mögöttem maradt a csönd, az igazság és nagymamám intelme. Előttem csatatér nyílt. Készen álltam.
A lakásban ételszag és feszültség keveredett. Balázs és Renáta ott ültek a nappaliban. Nem egyszerűen vártak rám. Lesben álltak. Az asztalon egy irattartó feküdt — Renáta szemmel láthatóan már előkészítette a papírokat a gyors pénzmozgatáshoz.
— Végre! — pattant fel Renáta, tekintete végigmért az egyszerű ruhámon és az üres kezeimen, szemmel látható csalódással. — Már azt hittük, ott maradsz azokkal a könyvekkel. Hol vannak a papírok? Mikor megyünk a bankba?
Balázs felállt a fotelből. Fáradtnak és feszültnek tűnt.
— Lilla, ne húzd tovább. Ez az örökségi ügy már túl sokáig tart. A hitelt fizetni kell, a projektek pénzt várnak. Hol a pénz?
Lassan levettem a kabátom, felakasztottam, időt adva magamnak, hogy megfékezzem a szívem heves dobogását. Aztán feléjük fordultam. Az arcom nyugodt volt, szinte távolságtartó.
— A pénz itt van — mondtam halkan.
Szemükben ugyanaz a mohó csillogás lobbant fel. Balázs közelebb lépett.
— Komolyan? Átutalták a számládra? Mennyi lett végül?
Nyugodtan elővettem a táskámból azt a hivatalos lapot, pecséttel, részletes leltárral. Az asztalra tettem eléjük.
— Az örökség becsült értéke. Ötvenezer forint.
A csend sűrű és feszítő lett. Renáta ugrott fel elsőként, kitépte a papírt a kezemből. Az arca eltorzult.
— Ez valami ostoba tréfa? Ötvenezer? Hülyének nézel minket?
Balázs átvette tőle az iratot. A szeme ide-oda cikázott a sorokon, újra és újra elolvasta őket.
— Könyvtár… kötetek… — motyogta, majd vörös fejjel rám nézett. — Te… te végig hazudtál nekem? Tíz évig vártam! Tíz évig tűrtem ezt a szürke egeret!
A „tűrtem” szó megállt a levegőben. Renáta gúnyosan felnevetett.
— Ugye megmondtam! Ebből sosem lesz semmi! Egy nagy nulla vagy!
Néztem őket: a maszkját levetett férfit és az örömtől mérgező anyját. Abban a pillanatban az utolsó, vékony szál is elszakadt bennem.
— Nem — szólaltam meg halkan, de a hangom keményen csengett. — Ti csaptatok be engem. Tíz éven át. Azt hittétek, nem hallottam, amikor arról beszéltetek, mennyire „elviseltek”, hogyan „tartott el” Balázs, és miként jár nektek az a pénz.
Megdermedtek. Balázs hátralépett, mintha arcul ütötték volna.
— Pénzt akartatok? — folytattam nyugodtan. — Tessék. Ez az ötvenezer a tiétek. Tekintsétek a tíz év árának. A „türelem” díjának. Én pedig megkaptam az igazi örökségemet. Amihez nektek semmi közötök.
— Miről beszélsz? Miféle igazi örökségről? — sziszegte Renáta.
Balázs szemébe néztem. A harag mögött ott bujkált a félelem.
— A szabadságról. Megtanultam különbséget tenni nemcsak könyvek, hanem emberek között is. És végre megértettem, kik vagytok ti.
Megfordultam, a bejárathoz léptem. A komódon ott volt a külföldi vízumom és nagymamám házának kulcsai. Felvettem őket.
— A válást Norbert intézi — mondtam. — Megkapjátok a papírokat.
— Hová mész?! — kiáltotta Balázs kétségbeesetten.
— A saját életembe — feleltem, vissza sem nézve.
Kiléptem, és halkan becsuktam az ajtót. Mögüle tompa kiáltások szűrődtek ki, de már nem értettem a szavakat. Minden lépéssel könnyebb lett a mellkasom. Kint az esti levegő friss volt. Nem lettem gazdag a világ szemében. De volt tudásom. Volt erőm. Volt egy örökségem, amely nem pénzt adott, hanem önmagamat. És hosszú idő óta először mélyen, szabadon lélegeztem, miközben a naplemente az égboltot a szabadság színeire festette.