Egyedül kellett elmennem oda. A régi házhoz. És ehhez kellett egy elfogadható indok. Lehúzódtam az út szélére, elővettem a telefonomat, és felhívtam Balázst. Tudatosan kissé fáradtnak és aggódónak formáltam a hangomat.
— Balázs, gondolkodtam… Az ügyvéd ragaszkodik hozzá, hogy személyesen legyek jelen a végleges leltár elkészítésénél a házban. Állítólag így lehet elkerülni a későbbi vitákat. Pár napra le kell mennem vidékre.
A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy az asztalán papírokat rendez, mintha időt akarna nyerni.
— Ez tényleg elkerülhetetlen? — kérdezte végül, és a hangjában ott bujkált a kétkedés. — Most nem tudok elszabadulni, ég a projekt.
— Értem — válaszoltam nyugodtan. — Egyedül megyek. Gyorsan lezárom az egészet, és jövök vissza.
Újabb szünet következett. Szinte láttam magam előtt, ahogy számol: az utazás macera, az idő pénz. A végén azonban a várható haszon felülírta a kényelmetlenséget.
— Rendben. De ne maradj sokáig. És hívj, ha bármi van.
— Jó — feleltem halkan, majd bontottam a vonalat.
A telefont az anyósülésre tettem, és visszanéztem az útra. Nem éreztem félelmet, sem bizonytalanságot. Csak egy hideg, feszes elszántság dolgozott bennem. A játszma elkezdődött. És ebben a játszmában már nem én voltam a bábu. Én irányítottam.
A nagymamám régi háza tompa némasággal fogadott. Odabent sűrű, állott levegő terjengett, mintha az idő megdermedt volna azon a napon, amikor ő elment. A fa porának, szárított növényeknek és annak az enyhén édeskés, öreg könyvekre jellemző illatnak a keveréke töltötte be a teret, amelyet gyerekkoromból olyan jól ismertem. Végigjártam a szobákat, ujjaimmal végighúzva a komód szélén, a fotel háttámláján, ahol mindig kézimunkázott. Finom porréteg fedett mindent, hangsúlyozva az elhagyatottságot. Utoljára a legnagyobb helyiség ajtaját nyitottam ki — a könyvtárét. A küszöbön megálltam.
A polcok padlótól plafonig roskadoztak. Könyvek sorakoztak katonás rendben, mások kupacokban hevertek a földön, vagy az ablakpárkányokon zsúfolódtak. Ezrek. Bőrkötéses, kartonborítós, vászonfedelű gerincek, amelyeket az idő kifakított. Olyan volt, mintha a nagymamám lelke — a halk, bölcs hangja — ebben a papírtengerben húzódott volna meg. Először csak álltam és néztem. Aztán csendes, keserű könnyek csorogtak végig az arcomon. Miatta. Magam miatt. Azért az önáltatásért, amelyben éltem. Ebben a házban, ebben a könyvekkel teli birodalomban a városi életem minden hamissága és a véletlenül kihallgatott beszélgetés minden mocskos részlete félelmetes tisztasággal vált láthatóvá. Egyedül maradtam. Teljesen. A kétségbeesés gombócként szorította a torkomat. Mit keresek itt? Mi értelme az egésznek?
Odamentem a legközelebbi polchoz, és végigsimítottam a gerinceken. „Háború és béke”, 1935-ös kiadás. Megfogtam a kötet felső élét, és kihúzni próbáltam. Meg sem mozdult, mintha a szomszédaihoz nőtt volna. Erősebben rántottam, és ekkor halk kattanás hallatszott. Nem a könyv engedett, hanem maga a polc. A könyvesfal egy kisebb része recsegve előrecsúszott — a zaj úgy hasított bele a csendbe, mint egy lövés. A szívem a torkomban dobogott. A polc mögött egy sötét üreg tárult fel: egy titkos fülke a falban. Odabent egy lapos, fa láda feküdt, kopott bőrrel bevonva.
Reszkető kézzel húztam elő. Nem volt lezárva. Belül, az idő által kifakított bársonybélésen gondosan átkötött levelek kötege, néhány régi fénykép és egyetlen vaskos könyv feküdt. Sötétbarna bőrkötése teljesen jelöletlen volt. A kezembe vettem. Súlyos volt, tekintélyt parancsoló. Az első oldalon nem nyomtatott szöveg fogadott, hanem a nagymamám szabályos kézírása:
„Drága Lillámnak. Ha ezt olvasod, akkor már megértetted… vagy hamarosan meg fogod. Az igazi érték soha nem hever szem előtt. A részletekben, a türelemben és a tudásban rejtőzik. Ahogyan ez a könyv is.”
Lassan lapoztam tovább. És belém fagyott a levegő. Ez nem napló volt, és nem is regény. Katalógus. Huszonhét könyv aprólékos, részletes leírása a gyűjteményéből. De nem olyan, mint egy jogi leltár. Nem csupán címek és évszámok szerepeltek benne. Történetek voltak.
„1. szám. Ivan Fjodorov: ‘Apostol’, 1574. Hiányos példány, a 3., 5. és a 7–12. lap hiányzik. A kötést 1972-ben saját kezűleg restauráltam. Eredetiségét a Magyar Nemzeti Könyvtár szakértői 1975-ben igazolták (jegyzőkönyv: 173-É). Becsült érték 1991-ben: 85 000 amerikai dollár.”
Alig kaptam levegőt. Tovább lapoztam, a szemem falta a sorokat, miközben az agyam tiltakozott a valóság ellen.
„5. szám. Alekszandr Puskin válogatott versei, 1826. Életében megjelent kiadás. A címlapon dedikáció, feltehetően Vaszilij Zsukovszkijnak. Szakértői vélemény: V. I. Malisev, 1988. Érték: 120 000 amerikai dollár.”
„14. szám. Mihály krónikái, 16. századi másolat. A margón tintás jegyzetek, amelyeket 1980-ban elemeztek. Becsült érték: 200 000 amerikai dollár.”
Hátradőltem, és lecsúsztam a padlóra. A nehéz kötet az ölembe zuhant. A fülemben zúgás vert tanyát. A nagymamám… a csendes, visszahúzódó könyvtáros… nem gyűjtögetett. Ő mentett. Nemzeti kincseket. Évekig, apránként, veszélyes időkben, hamis borítók és álcázott gerincek mögé rejtve. És mindezt nekem szánta. A levelében leírt szavak hirtelen elementáris erővel nyertek értelmet: az igazi gazdagság nem látszik első pillantásra. Nem pénzt hagyott rám. Szabadságot adott. Döntési lehetőséget. Erőt. Esélyt arra, hogy soha többé ne függjek azoktól, akik csak egy pénztárcát látnak bennem. Ott ültem a poros padlón, több ezer néma kötet között, a kezemben egy új élet kulcsával. A csend már nem volt fenyegető. Jelentéssel telt meg. Nem csupán örökséget találtam. Rátaláltam önmagam igazságára és arra a szeretetre, amely végigkísért. És tudtam, hogy innen már nincs visszaút.
A következő órákat szinte bezárkózva töltöttem a könyvtárban, képtelen voltam elszakadni a katalógustól. Minden sor vallomás volt. Egy teljes élet története. Megtudtam, hogy a mindig szerény nagymamám valójában kivételes restaurátor és szakértő volt. Fiatalon nagy múzeumokkal dolgozott együtt, de egy tisztogatási hullám után — amikor pótolhatatlan tárgyak tűntek el nyomtalanul — elvonult a világ elől, magával vive mindazt, amit megmenthetett. Nem lopott. Elrejtett. És hosszú évtizedeken át csendben, elszántan őrizte azt, ami különben örökre elveszett volna. A levelében, amelyet újra és újra elolvastam, mindent megmagyarázott.
„Lillám, kedvesem. Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor már nem az a hiszékeny kislány vagy, akire emlékszem. Az élet megmutatta neked az éles széleit, és azt is, hogy nem minden ember és nem minden tett az, aminek látszik.
Soha nem gazdagságot akartam neked. Szabadságot akartam. Szabadságot a választáshoz, a nélkülözéstől való mentességet, és védelmet azokkal szemben, akik érdekből láncolnának magukhoz. Ezek a könyvek nem puszta pénz. Pajzsok és fegyverek egy olyan világban, ahol túl sok az éhség és a képmutatás.
Tudtam Balázsról is… láttam a tekintetét. Úgy néz a világra, mint egy zsákmányra, amelyet le kell győzni és ki kell facsarni. Ő sosem értené meg ennek az örökségnek az igazi értékét…”