…és ekkor lassan elengedett a feszültség, amely eddig a mellkasomat szorította. A lakásban ételszag terjengett, de nem az otthon melegét hozta magával, inkább émelyítő volt, idegen, mintha nem is ide tartozna. Épp le akartam venni a kabátomat, amikor a nappali felől tompán átszűrődő, mégis ideges hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Balázs beszélt. És az anyja. Renáta. A szívem kihagyott egy ütemet. Előzetes jelzés nélkül érkezett. Ahogy mindig. Pont akkor, amikor a legkevésbé hiányzott volna.
Megdermedtem az előszobában, szinte eggyé válva a fallal, minden idegszálammal a hangokra figyelve. A nappali ajtaja résnyire nyitva maradt, épp annyira, hogy minden szó tisztán eljusson hozzám, lecsupaszítva az élüket, a bennük rejlő mérget.
— …egyszerűen nem értem, mire gondoltál! — Renáta hangja éles volt és vágó, mint egy ostorcsapás. — Tíz éven át tűrted ezt a… halk szavú teremtést. Megmondtam, hogy nem lesz belőle semmi. Se kapcsolatok, se háttér. Csak a haszontalan könyvei meg a semmittevés.
Elakadt a lélegzetem. A tenyeremet a mellkasomra szorítottam, mintha így csillapíthatnám a hirtelen belém nyilalló fájdalmat.
— Anya, nyugodj meg — szólalt meg Balázs, kimerült hangsúllyal. — Kézben tartom a dolgokat. Megkapta az örökséget. A pénz hamarosan nálunk lesz.
— „Nálunk”? — horkant fel Renáta gúnyosan. — Pontosan, nálunk kell lennie! Te tartottad el ennyi éven át, te fizettél mindent, fedél volt a feje fölött. Tartozik neked hálával! Mi van, ha eszébe jut megtartani magának? Elszórni a hóbortjaira? Azokra az ócska papírokra?
— Nem ilyen — mondta Balázs, de inkább megszokásból, mint meggyőződésből. — Nem merne ilyet.
— Nem merne? — csengett Renáta hangjában a gúny. — Te egyáltalán nem ismered őt. A csendes víz a legmélyebb. Most kell határozottnak lenned. Ne hagyd, hogy cirkuszt csináljon ebből. Az a pénz jogosan a tiéd. Segít majd a karrieredben, az életedben. Ő meg… ő már így is szerencsés, hogy hozzád mehetett.
A hátamon végigfutott a hideg. A „eltartottad”, a „hálásnak kell lennie”, a „jogosan” szavak ott lebegtek a levegőben, mint mérgezett pengék.
— Tudom, anya — sóhajtott Balázs, és a hangjában ott volt az a jól ismert engedékenység, amellyel mindig beadta a derekát. — Ne aggódj. Figyelek rá. Amint a pénz megérkezik a számlájára, azonnal átteszem a közösre. A hitel törlesztésére. Fel sem fogja, mi történik. A pénz a miénk lesz. Tíz éve várok erre a lehetőségre.
„A miénk.” Ugyanaz a szó, amely tegnap este még közös jövőt ígért, most jeges késsé vált a hátamban. Úgy beszéltek rólam, mintha nem lennék ott, mintha egy ostoba kislány lennék, akit könnyű rászedni, akinek „hálásnak kell lennie”, amiért eltűrték. Nem emlékszem, hogyan jutottam be a hálószobába, fény nélkül. Csak álltam az ablak előtt, és a sötét üvegen túl egy idegen város fényei tükröződtek vissza rám. A remegés elmúlt, helyét dermesztő üresség vette át.
Minden értelmet nyert. Tíz év. Tíz évig voltam számukra a kényelmes, csendes feleség, akit „eltartanak”. És végig csak egy dologra vártak: hogy végre viszontláthassák a befektetésüket. Hogy nyerjenek rajtam. Szerintük ez a pillanat most jött el. A nagymamám öröksége formájában, ami nekem az utolsó kapocs volt egy tiszta, őszinte élethez. Nekik viszont puszta pénz, amit át lehet irányítani a saját zsebükbe. Ökölbe szorítottam a kezem. A keserűséget és a fájdalmat valami új váltotta fel: hideg, könyörtelen düh. Azt hitték, még mindig ugyanazzal a halk szavú, engedelmes Lillával van dolguk. Végzetesen tévedtek.
Azon az éjszakán nem hunytam le a szemem. Az ágyban feküdtem, mereven bámulva a plafont, amelyet lassan elnyelt a hajnal előtti félhomály. Balázs mellettem egyenletesen lélegzett, békésen aludt. A keze ösztönösen a derekamon pihent — mozdulat, amelyet egykor gyengédségnek éltem meg, most fojtogató bilincsnek tűnt. Meg sem mertem mozdulni, nehogy eláruljam a bennem tomboló vihart. Az emlékeim képekben peregtek: az esküvőnk, ahol Renáta már az első perctől hideg, méricskélő mosollyal nézett rám. Ahogy Balázs finoman, de következetesen lebeszélt a saját munkáimról, mondván, az ő fizetése „mindenre elég”. A leereszkedő mosolya, amikor könyvek fölé hajoltam: „Megint álmodozol, Lilla. Ideje visszatérni a valóságba.” Azt hittem, óv. Most már láttam: ez egy rendszer volt. Egy gondosan felépített keret, amelyben kényelmesen irányítható maradok.
A tegnap kihallgatott szavak nemcsak sebet ejtettek. Kulccsá váltak. Kinyitották azt az ajtót, amely mögött az igazság lapult az elmúlt évekről. Nem feleség voltam. Befektetés. És eljött az idő, amikor szerintük osztalékot lehet kivenni. Amikor az első napsugarak beszűrődtek az ablakon, felkeltem. A fürdőszobai tükörből sápadt, de nyugodt arc nézett vissza rám. A szemem — amely eddig mindig engedékeny volt — most ismeretlen keménységet tükrözött. Döntöttem. Pénzről akarnak játszani? Rendben. De a szabályokat mostantól én írom.
Balázs akkor ébredt, amikor a konyhát már betöltötte a friss kávé illata. Nyújtózott, rám mosolygott.
— Jó reggelt, örökösnő — mondta álmos rekedtséggel, mégis a régi üzletszerű élénkséggel.
— Jó reggelt — feleltem, miközben elé tettem a csészét, és a kezem nem remegett.
— Akkor ma elmegyünk az ügyvédhez, intézzük az utalást? — belekortyolt a kávéba, és a csésze pereme fölött vizslató pillantást vetett rám.
Úgy tettem, mintha a konyharuhát igazítanám meg, hogy elrejtsem az arcom.
— Azt mondta, még át kell rágni a papírokat — ismételtem a tegnapi kifogást, de most a hangomban nem volt bizonytalanság, csak enyhe, megjátszott bosszúság. — Kiderült, hogy nem olyan egyszerű. Kellenek kiegészítő igazolások, részletes leltár. Tudod, bürokrácia.
Felnéztem rá, és azt a szelíd, alkalmazkodó mosolyt adtam neki, amelyet elvárt.
— Ne aggódj, Balázs, mindent elintézek. Csak idő kell.
Összevonta a szemöldökét, de végül bólintott.
— Rendben. Csak ne húzd sokáig. Közeleg a hitel törlesztése.
— Tudom — fordultam a mosogató felé, hogy ne lássa a szememben fellobbanó haragot. Igen, a hitel. A közös hitel egy olyan lakásra, amelynek kiválasztásába nem volt beleszólásom, és ahol semmi nem emlékeztetett rám.
Amikor kiléptem a házból, nem a munkahelyem felé indultam. Beültem az autóba, és céltalanul kihajtottam a városból, a külvárosi út irányába, navigáció nélkül. Gondolkodnom kellett. A terv lassan állt össze bennem, hidegen és tisztán. Ők csendes, behódoló nőt láttak bennem. Rendben. Az leszek. Mosolygok, bólogatok, egyetértek. Mesélek majd „elakadt ügyintézésről”, „végtelen hivatalos körökről”. Reményt adok nekik, ahogy ők évekig táplálták bennem a házasságba vetett hitemet. Közben pedig keresni fogok. Azt, amit a nagymamám „az igazi örökségnek” nevezett. Nem hittem el, hogy az egész élete, a titokzatos célzásai mindössze ötvenezer forintra futottak ki. A szavaiban és a tekintetében más mélység volt. Valódi gazdagságé, amelyet nem lehet számlákon mérni. És ahhoz, hogy rátaláljak, először is ürügyre volt szükségem — egy lépésre, amely természetesnek tűnik, és amelyhez hamarosan fel is kellett hívnom Balázst.