Az ügyvéd irodájának ajtaja mögöttem halk, mégis végleges kattanással zárult be, mintha egy láthatatlan kulcs fordult volna el a régi életem zárjában. A hideg gránitlépcsőn álltam meg, ujjaim görcsösen szorították azt a bizonyos borítékot. Meglepően vékony volt, szinte súlytalan. Azt hittem, valami komolyabbat kapok majd: vastag dossziét, nehéz papírokat, talán még viaszpecséttel is ellátva. A nagymamám mindig olyan sejtelmes hangsúllyal beszélt a „legfontosabb örökségről”, hogy gyerekként egy ékszerekkel teli ládát képzeltem el. Ehelyett odabent mindössze két lap várt. Az egyik egy hivatalos irat, címeres pecséttel, a Lilla Valériához kerülő vagyon tételes felsorolása. A másik egy egyszerű, gépelt lista volt. Ahogy végigfutott rajta a tekintetem, a szívem lassan, súlyosan zuhant valahová a gyomrom mélyére. „Könyv, szépirodalmi, Anna Karenina, 1948-as kiadás, 1 db. Könyv, ismeretterjesztő, Szórakoztató fizika, 1956-os kiadás, 1 db.” És még tucatnyi hasonló sor. A végén ott virított az örökséghez képest nevetséges összeg: ötvenezer forint. A könyvtár becsült értéke.
Könyvtár. A nagymamám könyvtára a régi falusi házban, amelyet egész életén át gyűjtött. Ezernyi kötet, por, idő és titkok illatával. Nem milliók. Nem lakás. Nem részvények, még csak nem is egy titkos bankszámla. Csak könyvek. Papírhegyek, amelyek miatt most hivatalosan el kell utaznom a megyébe, engedélyeket intézni a szállításhoz, és valószínűleg adót is fizetni utánuk. A táskám mélyén ekkor makacsul megszólalt a telefonom. Balázs hívott. Vettem egy mély levegőt, hogy a hangom ne remegjen.
– Halló?
– Na, mi újság? Minden rendben? – a hangjában türelmetlen csengés vibrált. – Mennyi lett?
Annyi magabiztosság és előre megélt öröm volt a kérdésében, a „közös” gazdagság biztos tudata, hogy egy pillanatra megszólalni sem tudtam.
– Még nem teljesen világos – préseltem ki végül. – Papírokkal kell bajlódni. Ez… bonyolultabb.
– Ugyan már, mi lehet bonyolult a pénzben? – felnevetett. – Ne húzd az időt. Este megyünk a Petrovicsba, asztalt foglaltam. Meg kell ünnepelni!
„A mi” ünnepünk. „A mi” pénzünk. Ettől a szótól émelyegni kezdtem.
– Nem tudom, Balázs… nincs igazán hangulatom.
– Hogyhogy nincs? – a hangja azonnal hűvössé és tárgyilagossá vált. – Lilla, végre fellélegezhetünk! Előtörleszthetjük a hitelt, gondolkodhatunk egy új autón. Ez óriási dolog. Nyolckor találkozunk a bejáratnál.
Már bontotta is a vonalat. Leengedtem a kezem, és újra a szerencsétlen borítékra néztem. Ami az imént még könnyű volt, hirtelen ólomsúllyá vált. A fülemben ott csengett Balázs hangja, tele mohósággal és számomra idegen lelkesedéssel. És ezen a csengésen át, halkan, szeretettel megszólalt a nagymamám emléke: „Kislányom, az igazi érték sosem a felszínen van. Meg kell tanulni észrevenni.” Akkor azt hittem, a könyvek tartalmáról beszél. Most összegyűrtem a borítékot, és végigfutott rajtam a hideg előérzet. Éreztem, hogy ez még csak a kezdet.
A Petrovics Balázsnak mindig is a státusz jelképe volt: az a hely, ahol fontos üzletek köttetnek. Mély bőrfotelek, félhomály, hivalkodó árak – mindezt imádta. Én viszont rendre úgy éreztem magam ott, mintha egy rossz darabban játszanék mellékszerepet. Már az ablak melletti asztalnál ült, és drága vörösbort töltött a poharakba. Az arca őszinte, szinte gyermeki izgalomtól ragyogott, amitől egy pillanatra megingott a szívem. Talán tévedek? Talán tényleg rólunk szól az öröme?
– Végre! – felállt, segített leülni, és a puszija a megszokott melegséggel ért arcon. – Mesélj! Mit mondott az ügyvéd? Mikor érkezik a pénz?
Úgy nézett rám, hogy a keserű igazság a torkomon akadt. Nem tudtam kimondani. Még nem. Nem ott, nem akkor.
– Hivatalosan minden rendben – kezdtem óvatosan, eltolva a poharat. – Az örökség… kicsit más, mint gondoltuk.
– Más? – ráncolta a homlokát, majd felnevetett. – Mi az, a nagymamád titokban aranyrudakat rejtegetett?
– Nem. – megköszörültem a torkom. – A könyvtárát hagyta rám. Az összes könyvét. A faluban.
Csend lett. Balázs pislogott párat, mintha időre lenne szüksége.
– Könyvek? – kérdezte végül hitetlenkedve. – Ennyi volt a „fő örökség”?
– Az értékbecslés szerint ötvenezer forint – mondtam halkan. – Adózási okokból.
Láttam, ahogy az arcán végigfut a csalódás, majd azonnal számításba vált. Belekortyolt a borba, letette a poharat, és újra elmosolyodott, de ez a mosoly már feszes volt, idegen.
– Jó, nem tragédia. Nem vagyon, de pénz. Abból azért lehet…
És belekezdett. Szavai ragacsos szirupként borítottak be. Tervezett. A „mi” pénzünkkel. Előtörlesztésről beszélt, kamatokról, majd egy tekintélyesebb autóról, ami „jobban mutat az ügyfelek előtt”. A jövőnk képeiben nem volt hely a régi könyveknek, a nagymamám házának, az érzéseimnek.
– Végre kimászunk ebből a gödörből! – csillogott a szeme. – Ez a mi esélyünk!
Bólintgattam, miközben a könnyeimet nyeltem. Ez a „mi” esély mérgezett volt. Minden „mi” és „miénk” szó kalapácsként ütött, ráébresztve, hogy tíz év házasság alatt sem értett meg igazán. Nem látta, hogy a könyvtár számomra szentély, nem papírhulladék. Csak az árcédulát látta. És egyszer sem kérdezte meg: nekem mi fontos.
Ehelyett poharat emelt.
– Ránk! A jövőnkre! És a nagymamádra, aki végre segített talpra állni!
Lassan én is felemeltem a poharam. A kristály üresen, hamisan csengett. Csak megérintettem a borral az ajkam; keserű volt, akár az üröm. Az arcát néztem, és tudtam, hogy más nyelven beszélünk. Ő számokban és haszonban gondolkodott, én emlékekben és szívvel. Mégis elhalasztottam az igazságot. Egy kicsit még. Féltem, hogy ez a törékeny pillanat összezúzódik, és vele együtt valami bennünk is végleg eltörik.
Amikor késő este hazaértem, a lakásunk nehéz ajtaja tompa puffanással csukódott be mögöttem, elvágva a külvilágtól. A hátamat a hűvös fához támasztottam, és próbáltam megfékezni a lábam remegését, miközben arra gondoltam, milyen szerepet játszottam egész este, és milyen feszültség vár rám odabent.