A bejegyzés ténye megnyugtatta. Adrienn Lukács megírta a szükséges kérelmet, a közjegyző pedig hitelesítette az iratot, majd azonnal rögzítette az adatokat az elektronikus nyilvántartásban. Így minden jogi kiskapu bezárult: nélküle, a személyes megjelenése és azonosítása nélkül többé senki nem rendelkezhetett a nevében.
A nap végére kimerült volt, mégis különös nyugalommal tért vissza a bérelt stúdiólakásba. Úgy érezte, végre a helyükre kerültek a dolgok. A pénze biztonságban volt, a dokumentumok rendben, a hozzáférések lezárva. Nem maradt elvarratlan szál.
Az este azonban nem telt csendben. Marcell Kozma ismét telefonált. Ezúttal Adrienn nem nyomta ki a hívást, hanem felvette.
— Halló.
— Adrienn, végre elérem! Hol vagy? Miért tűntél el napokra? — Marcell hangja feszült volt.
— Marcell, nincs miről beszélnünk — felelte halkan.
— Dehogynem! Ezt nem lehet csak úgy lezárni!
— Mit szeretnél megbeszélni? Azt, hogy a hátam mögött a pénzemről egyeztettetek?
— Nem erről volt szó! Félreérted az egészet!
— Nem értettem félre semmit. Pontosan hallottam, ahogy beleegyeztél: hogy az összeg egy részét átutaljátok az anyádnak.
A vonal másik végén csend lett.
— Adrienn… én nem így akartam — szólalt meg végül Marcell bizonytalanul. — Anyám erősködött, nem tudtam nemet mondani neki.
— Érdekes. Neki nem, de nekem igen. És hazudni is ment.
— Nem csaltalak meg!
— Elég volt, Marcell. Nem folytatom tovább.
— Gyere haza. Leülünk, mindent tisztázunk.
— Nem megyek vissza.
— Mit jelentsen ez?
— Azt, amit mondtam. Nem térek vissza oda, ahol elárultak.
Marcell hangja megemelkedett.
— Teljesen megőrültél? Akkor mégis hová mész?
— Ez már nem rád tartozik.
Adrienn bontotta a hívást. Marcell azonnal újra tárcsázott, de a hívást elutasította, majd letiltotta a számot.
A következő napok ügyintézéssel teltek. Bejelentette az ideiglenes lakcímét az új címre, beadta a szükséges iratokat a földhivatalba, és felvette a kapcsolatot a közjegyzővel a ceglédi ház ügyében. Hosszas mérlegelés után úgy döntött, megválik az ottani tulajdonrészétől. A régi épület messze volt, fenntartani nem érte meg, és érzelmileg sem kötötte már semmi oda.
A közjegyző közreműködésével hamar találtak vevőt. Egy hónappal később aláírták a szerződést, Adrienn pedig hárommillió forintot kapott a részéért, amit azonnal a saját számlájára utaltak.
Marcell nem adta fel könnyen. Hol ismeretlen számról hívta, hol különböző üzenetküldő alkalmazásokban próbálkozott. Előbb könyörgött, aztán szemrehányásokat tett, később fenyegető hangnemre váltott. Adrienn azonban következetes maradt: nem válaszolt, minden új számot letiltott.
Két héttel később Marcell személyesen jelent meg a bérelt lakás ajtaja előtt. Adrienn a kémlelőnyíláson át felismerte, de nem nyitott ajtót.
— Adrienn, tudom, hogy bent vagy! Nyisd ki! — dörömbölt Marcell.
— Menj el, Marcell — szólt ki nyugodtan.
— Engedj be! Beszélnünk kell!
— Nincs miről.
— A feleségem vagy! Kötelességed beengedni!
Adrienn ekkor elővette a telefonját, és értesítette a rendőrséget. Röviden elmondta, hogy a férje nem hajlandó távozni, zaklatja, és az ajtót veri. A diszpécser járőrt ígért.
— Kihívtam a rendőrséget — közölte. — Menj el, amíg lehet.
Marcell erre még hevesebben kezdett dörömbölni.
— Rendőrt hívsz rám?! A saját férjedre?!
— Már nem vagy az.
Tíz perc múlva megérkeztek a rendőrök. Adrienn kinyitotta az ajtót, amikor meghallotta a hangjukat. Két fiatal járőr és egy tapasztaltabb körzeti megbízott beszélt Marcellhez, aki láthatóan feldúlt volt.
— Ön tette a bejelentést? — fordult Adriennhez a rendőr.
— Igen. Nem hagy békén.
— A férje?
— Papíron igen, de külön élünk. Elköltöztem, ő pedig zaklat.
A rendőr Marcell felé fordult.
— Uram, köteles tiszteletben tartani, ha a hölgy nem kíván kapcsolatot.
— Jogom van hozzá! — tiltakozott Marcell.
— Nincs. Ha folytatja, jegyzőkönyvet veszünk fel zaklatás miatt.
— Ezt még megbánod — vetette oda Marcell gyűlölettel.
— Fenyegetésként értelmezzük? — kérdezte a rendőr, jegyzetelni kezdve.
Marcell összeszorította a fogát, majd szó nélkül elment. A rendőr Adriennhez fordult.
— Ha újra jelentkezik, azonnal hívjon. Az eset rögzítve van.
— Köszönöm — mondta Adrienn, amikor becsukta az ajtót.
Ezután Marcell már nem jelent meg személyesen. Néha még írt, de a hangnem megváltozott: inkább szemrehányások voltak, nem fenyegetések. Adrienn továbbra sem reagált.
Három hónap elteltével rátalált egy kedvező lakásvásárlási lehetőségre. Egy egyszobás, csendes környéken lévő lakásra, közel a munkahelyéhez. Az ár négy millió forint volt. Megvette, a tulajdonjog az ő nevére került, a fennmaradó összeget pedig lekötötte a bankban, jó kamatozással.
Február elején költözött be. Új, egyszerű bútorokat választott, és saját ízlése szerint rendezte be az otthonát: világos falak, letisztult formák, sok természetes fény.
A szüleiről sem feledkezett meg. Háromszázezer forintot utalt nekik a ház felújítására. Az édesapja felhívta, hálásan kérdezgette, honnan tellett erre. Adrienn elmondta, hogy Hajnalka Farkas után örökölt. Az apja megkönnyebbülten sóhajtott, és azt mondta, büszke rá.
A munkában is előrelépett. Teljes figyelmét a projekteknek szentelte, pluszfeladatokat vállalt, ami meglátszott a fizetésén is. A vezetőség értékelte a kitartását.
Bernadett Székely hetente meglátogatta. Teáztak, beszélgettek. Egy alkalommal Bernadett megkérdezte:
— Nem bántad meg, hogy eljöttél? Nyolc év mégiscsak sok idő.
Adrienn az ablakon át nézett kifelé, majd megrázta a fejét.
— Nem. Inkább nyolc elvesztegetett év, mint egy egész élet valaki mellett, aki elárul.
— Igazad van — bólintott Bernadett.
Tavasszal Adrienn beiratkozott egy nyelvtanfolyamra. Nem angolra, hanem spanyolra. Régóta vágyott rá, csak eddig nem mert belevágni. Hetente kétszer járt, kis csoportban, lelkes tanárnővel.
Az élete lassan helyreállt. Nem egyik napról a másikra, és nem fájdalom nélkül, de újra egyensúlyba került. Megértette: a pénz fontos, de a bizalom felbecsülhetetlen. És ha egyszer elárulják, azt semmilyen összeg nem pótolja.
Adrienn már nem félt az egyedülléttől. Ott voltak mellette azok, akikben megbízhatott: a szülei, Bernadett, a munkája, az új ismeretségek. És mindenekelőtt ott volt saját maga — erősen, önállóan, határozottan.
Ez volt a legnagyobb örökség, amit Hajnalka Farkas hagyott rá. Nem a pénz, hanem a lehetőség arra, hogy egy új életet kezdjen.