Marcell Kozma halkan felsóhajtott a telefon másik végén.
— Megpróbálom, mama.
— Ügyes vagy, fiam. Tudtam, hogy belátod — felelte elégedetten Ildikó Hegedűs. — De van még valami, amiről beszélnünk kell. A pénz egy részét érdemes lenne az én számlámra áttenni. Csak óvatosságból. Ki tudja, mi történhet? Ha Adrienn dührohamot kap, vagy hirtelen válással fenyegetőzik… így legalább biztonságban maradna az összeg.
Adrienn Lukács ekkor tárta fel a szemét. A folyosó fala mintha megingott volna körülötte, a levegő elnehezült. Egyetlen szó kalapált a fejében: árulás.
— Mama… a te számládra? — Marcell hangja bizonytalan volt. — Miért pont oda?
— Jaj, Marcell, ne légy már ilyen naiv — jött a türelmetlen válasz. — Ha nálad van a pénz, Adrienn bármikor kérheti a hozzáférést. De ha nálam, akkor erről soha nem szerez tudomást. Utalj át egy-két milliót. Ez nem mohóság, hanem előrelátás. A te érdekedben teszem.
— Nem tudom… — habozott Marcell. — Ez már túl soknak tűnik.
— Semmi sem túlzás, ha a biztonságról van szó — vágta rá az anyja. — Az anyád vagyok, mindig a javadat nézem. Mondtam én valaha olyat, ami rossz lett volna neked?
A vonal másik végén hosszú csend ült meg. Adrienn jól ismerte ezt a hallgatást: a férje vívódott, de Ildikó Hegedűs pontosan tudta, hogyan gyakoroljon nyomást rá.
— Jó… majd átgondolom — mondta végül Marcell fáradtan.
— Így beszélj. Tudtam, hogy számíthatok rád — enyhült meg az anyja hangja, majd még hozzátette: — És ne feledd, a legfontosabb a gyorsaság. Ne adj időt Adriennnek gondolkodni. Amint kézhez kapja a papírokat és belép az ajtón, azonnal kezdd el. Mondd, hogy aggódsz, hogy csak segíteni akarsz. Hidd el, elhiszi majd.
Adrienn hangtalanul hátralépett, óvatosan lenyomta a kilincset, és kilépett a lépcsőházba. A korlátnak dőlve mélyet szívott a nyirkos, hideg levegőből. A mellkasa szorított.
A gondolatai összevissza rohantak. Marcell. Nyolc éve a társa, az embere, akiben feltétel nélkül bízott. Most pedig az anyjával tervezi, hogyan szerezze meg az örökségét. Hogyan vezesse félre. Hogyan tartsa sötétben.
És az anyósa… Ildikó Hegedűs mindig távolságtartó volt, kissé fagyos, de nyílt ellenségességet sosem mutatott. Vagy csak Adrienn nem akarta észrevenni. Most minden világossá vált: ostobának nézte. Akadálynak.
Adrienn leült egy emelettel lejjebb a lépcsőre. Elővette a telefonját, üres tekintettel bámulta a kijelzőt. Szeretett volna beszélni valakivel. Elmondani mindent. De kinek?
A szülei aggódnának, pánikba esnének. Bernadett Székely messze élt, más városban, és most úgysem tudna segíteni. Végül leengedte a kezét. Ezt neki kell végiggondolnia. Egyedül.
Nagyjából húsz perc telt el így. Amikor felállt, már nyugodtabbnak érezte magát. Visszament a lakáshoz, ezúttal szándékosan hangosan nyitotta ki az ajtót. Belépett, levette a kabátját, és a fogasra akasztotta.
— Adrienn, megjöttél? — szólt ki Marcell a nappaliból.
— Igen, itthon vagyok — válaszolta egyenletes hangon.
Belépett a nappaliba. Marcell a kanapén ült, mellette az anyja a fotelben. Ildikó Hegedűs erőltetett mosollyal nézett fel rá.
— Szervusz, drágám.
— Jó napot — felelte Adrienn udvariasan, majd leült az asztalhoz, és maga elé tette a dossziét. Marcell pillantása a papírok és a felesége arca között cikázott.
— Sikerült mindent elintézni? — kérdezte.
— Igen. Minden alá van írva. A pénz egy héten belül megérkezik.
Az anyós elégedetten biccentett.
— Gratulálok. Az örökség nagy áldás… ha okosan bánik vele az ember.
Adrienn hosszan ránézett.
— Okosan?
— Természetesen. Ilyen összegekkel nem lehet felelőtlenül gazdálkodni.
Adrienn csak bólintott.
— Értem.
Marcell megköszörülte a torkát.
— Adrienn, szeretnék beszélni veled a pénzről.
— Figyelek.
— Úgy gondolom… célszerű lenne az összeg egy részét az én számlámra tenni. Biztonsági okokból. Ha elhagynád a kártyád, vagy történne valami…
Adrienn mozdulatlanul nézett rá. Marcell nem bírta a tekintetét, elfordította a fejét.
— Biztonság miatt? — kérdezte halkan.
— Igen. És így egyszerűbb lenne közösen dönteni. Tudod, én jobban eligazodom a pénzügyekben.
Adrienn felnevetett. A nevetése éles volt, metsző.
— Te jobban?
— Miért beszélsz így? — sértődött meg Marcell. — Segíteni akarok.
— Segíteni? — Adrienn hangja lehűlt. — Ez az én örökségem. A nagynéném hagyta rám. Nem ránk. Rám.
Ildikó Hegedűs ekkor közbeszólt:
— Adrienn, férj és feleség vagytok. Ami az egyiké, az a másiké is. Teljesen logikus, amit Marcell mond.
Adrienn az anyósára emelte a tekintetét.
— És ön miért szól bele?
— Azért, mert Marcell anyja vagyok, és kötelességem vigyázni rá — feszítette ki magát az asszony. — És rád is.
— Rám? — Adrienn ajkán halvány, hideg mosoly jelent meg.
Felállt, felkapta a dossziét.
— Köszönöm az aggodalmat. De a pénzem sorsáról én döntök.
Marcell is felugrott.
— Miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Csak beszélgetni akartunk.
— Nem. Te el akarod venni az örökségem felét. Ez nem beszélgetés.
— Ez csak egy javaslat!
— Akkor a válaszom: nem.
Ildikó Hegedűs felpattant.
— Ne légy ostoba, Adrienn! Ne makacskodj!
Adrienn tekintete jegessé vált.
— Nem vagyok ostoba. És nem makacs. Csak nem hagyom, hogy manipuláljanak.
— Tessék? — sápadt el az anyós.
— Pontosan azt mondtam. Végighallgattam a beszélgetésüket. Mindent.
Súlyos csend telepedett a szobára. Marcell arca elszürkült, az anyja szólni sem tudott.
Adrienn megfordult, és kiment a szobából.
— Adrienn, várj! — kiáltott utána Marcell.
Nem állt meg. Bement a hálóba, becsukta az ajtót. A keze remegett, a szíve vadul vert. Tudta, most azonnal lépnie kell.
Elővette a kis utazótáskát, gyorsan pakolni kezdett. Ruhák, tisztálkodószerek, töltő, iratok. Legfelülre gondosan rátette a közjegyzői papírokat.
Az ajtó kinyílt, Marcell lépett be, zavartan.
— Adrienn… mit csinálsz? Hová készülsz?
Adrienn felhúzta a cipzárt, majd ránézett.
— Elmegyek.
— El? De hová?
— Oda, ahol most biztonságban leszek — felelte halkan, és a táskát a kezébe vette, miközben Marcell döbbenten állt előtte.