A közjegyzőtől távoztam tízmilliós örökséggel, de amikor hazaértem, véletlenül meghallottam a férjem és az anyja beszélgetését — és bennem megállt az idő
Adrienn Lukács kilépett a közjegyző irodájának ajtaján, majd megtorpant a lépcsősor tetején. A karjai között szorosan magához ölelte az iratokkal teli mappát, mintha attól félne, hogy az egész egy pillanat alatt szertefoszlik. Az októberi szél belekapott a hajába, a járdán aranyszínű levelek csúsztak és forogtak, az ég pedig nehéz, ólomszürke felhőkkel borult be. Mégis, Adrienn belül különös, meleg fényt érzett.
Tízmillió forint. A szám újra és újra visszhangzott a fejében, és minden alkalommal irreálisnak hatott. Hajnalka Farkas néni egész életében szűkösen élt: két állást vállalt, sosem engedett meg magának felesleges kiadásokat, és mindent félretett. Gyermeke nem született, a férjét pedig már húsz éve elveszítette. Adrienn rendszeresen meglátogatta, segített neki a ház körül, nyaranta pedig elkísérte a ceglédi kis házába. A távolabbi rokonok csak ünnepeken bukkantak fel, akkor is rövid időre.
Amikor Hajnalka augusztusban meghalt, Adrienn őszintén gyászolta. A hiánya fájt, a lakás csendje sokáig nyomasztó volt. A végrendeletről csak egy hónappal később szerzett tudomást, amikor érkezett egy hivatalos levél a közjegyzőtől. A néni minden megtakarítását és a ceglédi házban lévő tulajdonrészét a húga lányára hagyta. Az épület régi volt, felújításra szorult, de jó helyen állt, értékes telekkel.
Aznap Adrienn átvette a papírokat. Az ügyintézés gyorsan lezajlott: aláírások, pecsétek, másolatok. A közjegyző asszisztense kedvesen gratulált, maga a közjegyző pedig — egy határozott fellépésű, középkorú nő — közölte, hogy az összeg legkésőbb egy héten belül megérkezik a bankszámlára.
Adrienn megköszönte, majd kilépett az utcára. Leült a bejárat melletti padra, kinyitotta a mappát, és még egyszer végigolvasta az iratokat, mintha csak most akarná elhinni, hogy mindez valóság. Feketén-fehéren ott állt: tízmillió forint készpénz és résztulajdon egy házban. Eladható, megtartható — a döntés még előtte állt.
A gondolatai egymásba gabalyodtak. Soha életében nem volt ekkora összege. A szülei vidéken éltek, szerény nyugdíjból. Végre segíthetne nekik: rendbe hozhatná a házukat, új bútorokat vehetne. A saját lakásuk felújítása is félbemaradt egy éve, mert mindig elfogyott a pénz. Most végre nem kellene kompromisszumokat kötni.
Felállt, és elindult a buszmegálló felé. Néhány perc múlva megérkezett a járat, ő pedig az ablak mellé ült, az ölébe helyezve a mappát. A város képei — üzletek, házak, megállók — elsuhantak mellette, Adrienn pedig azon töprengett, mennyire más lesz ezután minden.
Nem kell többé rettegnie egy váratlan számlától. Lehet tervezni, félretenni, nem kell minden forintot számolgatni. Egy kiadónál dolgozott korrektorként, átlagos fizetésért. A férje, Marcell Kozma, egy fuvarozócégnél diszpécserkedett, valamivel jobban keresett. Ketten együtt kijöttek a pénzből, de luxusról szó sem volt.
Most viszont először érezte azt, hogy szabadabban vehet levegőt.
Leszállt a megszokott megállónál, és két háztömböt gyalogolt az ötemeletes, régi, de masszív téglaházig. Felment a harmadikra, elővette a kulcsait, és halkan kinyitotta az ajtót. Amint belépett az előszobába, megállt.
A cipőtartón ott volt Marcell cipője — és mellette az anyósa csizmája. Adrienn meglepődött. Ildikó Hegedűs ritkán jelent meg bejelentés nélkül, általában előre telefonált.
A nappaliból beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Adrienn levette a kabátját, felakasztotta, majd továbblépett volna, amikor az anyós hangja megütötte a fülét.
— Marcell, ideje kézbe venned a dolgokat. Tízmillió forint nem játék. Nem hagyhatod, hogy Adrienn egyedül döntsön róla.
Adrienn megdermedt. A keze a kilincs fölött maradt.
— Anya, miről beszélsz? Ez az ő öröksége — felelte Marcell bizonytalanul.
— Az ő öröksége? Marcell, házasok vagytok. Ami van, közös. A törvény is ezt mondja. És mint családfőnek, neked kell irányítanod a pénzügyeket.
— Mi mindent együtt beszélünk meg — próbálkozott Marcell.
— Ugyan már — vágott közbe gúnyosan Ildikó. — A nők nem tudnak bánni ekkora összeggel. Elvakítja majd a pénz, ruhákra, kozmetikumokra szórja, aztán nem marad semmi. Se felújítás, se segítség a szüleinek.
Adrienn szíve hevesen vert, a lélegzete kapkodóvá vált.
— Adrienn nem ilyen — mondta Marcell erőtlenül.
— Nem ismered a nőket. A pénz mindent megváltoztat. Hallgass rám, tudom, mit beszélek.
— És szerinted mit kellene tennem?
— Egyszerű. Utalj át a pénzből a saját számládra. Mondd neki, hogy ez biztonsági tartalék. Osszátok meg: öt millió neki, öt millió neked. Így kézben tarthatod a dolgokat.
Adrienn a falnak támaszkodott, elgyengültek a lábai, a füle zúgott.
— Anya, ez nem tisztességes.
— Ugyan már. Egy család vagytok. A pénz akkor is közös, csak te intézed. Ez józan ész kérdése.
— Meg fog bántódni.
— Csak akkor, ha hagyod, hogy mindent elherdáljon. Most kell határozottnak lenned. Értetek beszélek.
Az anyós hangja ezután enyhébb lett.
— Hallgass rám, fiam. Adrienn jó, de naiv. Nem ért az ilyen nagy összegekhez. Te igen. Neked kell vállalnod a felelősséget.
Marcell sokáig hallgatott, csak a lépteinek tompa zaja hallatszott a szobából.
— Rendben — szólalt meg végül halkan. — Megpróbálom.