…ennek a pazar vendéglátóhelynek az arca és lelke.
Az a nő, akit ő éveken át vidéki Hamupipőkének tartott. Jelentéktelennek. Sikertelennek.
Harmadik rész
Lilla Viktorné ösztönösen megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, ám az inkább torz fintorra emlékeztetett. A tekintetében felgyülemlett indulat és düh már nem volt leplezhető. Úgy érezte, mintha a gyomra görcsbe rándulna, és a rosszullét lassan felkúszna a torkáig.
Az a világ, amelyet évek alatt aprólékosan felépített magában, egyetlen pillanat alatt omlott össze.
— Nóra… — szólalt meg bizonytalanul, elakadó hangon. — Ez… ez egészen váratlan.
Nóra válaszul csupán egy visszafogott, nyugodt mosolyt küldött felé. Nem szólt egy szót sem.
A pillantása azonban mindent elárult. Nem volt benne diadal, sem káröröm. Egyszerűen csak ott állt, önazonosan, magabiztosan, olyan nőként, akinek nincs szüksége magyarázkodásra. A sikere önmagáért beszélt.
Márk ekkor finoman átkarolta Nóra derekát, mintha csendes támaszt nyújtana neki. Ő is az anyjára nézett — tekintetében halvány irónia keveredett szomorúsággal. Kimondatlanul is ott vibrált a kérdés: Miért volt erre szükség, anya? Miért akartál megalázni bennünket?
Lilla Viktornét ekkor nem pusztán megszégyenítették — ennél sokkal rosszabbat érzett. Kicsinyesnek és jelentéktelennek látta magát.
Fia és menye szemében nem megvetést fedezett fel, hanem együttérzést.
És ez fájt a legjobban.
— Nos — törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet Nóra. — Indulnunk kell. Köszönjük ezt az emlékezetes estét.
A vendégek felé fordult, és meleg, nyitott mosollyal végignézett rajtuk.
— Örülök, hogy megismerhettem önöket. Remélem, jól érezték magukat nálunk.
Ezután Nóra belekarolt Márkba, és együtt elindultak a kijárat felé.
A jelenlévők szinte egyszerre ocsúdtak fel a dermedtségből. Elragadtatott pillantások követték a párt, néhányan megpróbálták megszólítani őket, de Nóra udvarias határozottsággal minden közeledést elhárított.
Amikor elhaladtak Lilla Viktorné mellett, Nóra kissé felé hajolt, és halkan megszólalt:
— Ne aggódjon, Lilla Viktorné. Az élet néha különös meglepetésekkel szolgál. Ennyi az egész.
A következő pillanatban eltűntek az ajtó mögött, magukra hagyva őt a hatalmas terem közepén.
A vendéglőben nyomasztó csend telepedett meg.
A vendégek suttogva beszélgettek. Volt, aki csodálattal emlegette Nórát és Márkot, mások rosszindulatú elégedettséggel kommentálták Lilla Viktorné helyzetét. Akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak próbálták összerakni, mi is történt valójában.
Lilla Viktorné mozdulatlanul állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Ürességet érzett. Mintha minden ereje és gőgje szertefoszlott volna, maga után hagyva a keserű felismerést. Amikor a tükörben megpillantotta saját arcát, nem egy sikeres, magabiztos nőt látott viszont, hanem egy megkeseredett, magányos embert, aki saját kezével rombolta le az életét.
Lassan, álomszerű kábulatban visszatért az asztalához. Leült, majd lehunyta a szemét.
Emlékfoszlányok cikáztak benne: Márk gyermekkora, kamaszévei, a viták, a kimondatlan sérelmek. Mindig azt hitte, hogy a fia érdekében cselekszik — mégis újra és újra rossz döntéseket hozott.
Felidézte, mennyire ellenezte Márk és Nóra házasságát. Meg volt győződve róla, hogy Nóra nem illik a fiához, túl egyszerű, túl jelentéktelen. Más menyet képzelt el: befolyásos családból, vagyonos háttérrel.
De Márk Nórát választotta.
És ezt ő sosem tudta megbocsátani.
Kinyitotta a szemét, és az üres pezsgőspohárra nézett. A csillár fénye megtört az üvegen, különös mintákat rajzolva.
Erősen megszorította a poharat, ujjai elfehéredtek.
Ekkor értette meg igazán, mekkora hibát követett el.
Éveket pazarolt el arra, hogy igazolja önmagát, ahelyett hogy elfogadta volna fia döntését és egyszerűen szerette volna őt. A büszkesége és hiúsága elvakította.
És végül mindent elveszített, ami igazán számított.
A könnyei némán peregtek végig az arcán.
Nem a megszégyenülés miatt sírt, hanem a felismerés súlya alatt. Az elvesztegetett időt, a tönkretett kapcsolatokat, saját kegyetlenségét gyászolta.
Ekkor valaki óvatosan a vállára tette a kezét.
Összerezzent, majd felnézett.
Egy pincér állt mellette.
— Lilla Viktorné — szólalt meg halkan. — Jól van? Szüksége van orvosra?
— Nem — rázta meg a fejét fáradtan. — Köszönöm. Csak… nagyon nehéz nap volt.
A férfi együttérzőn bólintott.
— Megértem. De higgye el, idővel minden rendeződik.
Elvitte az üres poharat, majd egy pohár vizet tett elé.
— Igyon egy kicsit. Segíteni fog.
Lilla Viktorné kortyolt néhányat, és a feszültség lassan enyhült benne.
— Köszönöm — mondta halkan.
— Szívesen. Ez természetes — mosolygott a pincér, majd magára hagyta.
Lilla Viktorné az ablakon kifelé nézett.
Odakint leszállt az este, a város fényei egymás után gyulladtak fel, mintha el akarnák űzni a sötétséget.
Ő is erre vágyott: fényt vinni a lelkében tátongó árnyékba.
Tudta, hogy hosszú és fájdalmas út vár rá, ha jóvá akarja tenni a múlt hibáit. De elhatározta, hogy megpróbálja.
Új életet akart kezdeni. Visszaszerezni fia és menye bizalmát — ha egyáltalán lehetséges.
Nem lesz könnyű, ezt pontosan tudta.
De hinni akart abban, hogy még nincs minden elveszve.
Talán egyszer majd megbocsátanak neki.
De az már egy másik történet.
VÉGE