Márk hangja mélyebbnek és teltebbnek hatott, mint ahogyan Lilla Viktorné emlékezett rá.
— Köszönjük a meghívást — mondta udvariasan.
Finoman előrehajolt, és pusztán formaságból megérintette az arcát egy rövid csókkal. A mozdulat hűvös volt, tárgyilagos, szinte hivatalos.
Nóra követte a példáját. Az ő érintése is gyors és visszafogott maradt, alig egy pillanatig tartott.
— Régen találkoztunk — jegyezte meg csendesen, mégis olyan tisztán, hogy a szavai végigfutottak az elnémult termen.
A vendégek, akik az imént még csak kíváncsian figyeltek, most egyszerre élénkültek fel. A levegőben suttogás indult meg, meglepetés, értetlenség és irigység keverékével. Az a gondosan felépített történet, amely Márk és Nóra kudarcairól szólt, szemmel láthatóan darabokra hullott.
Lilla Viktorné torkában megakadt a hang. Az összes előre kigondolt, csípős megjegyzés, amelyeket heteken át dédelgetett, egyszerre szertefoszlott. Egyetlen mondatot tudott csak kipréselni magából:
— Márk… Nóra… igazán jól néztek ki.
— Köszönjük — felelte Nóra.
Az ajkán megjelenő mosoly udvarias volt, de a szeme hidegen maradt.
Leültek, és a társaság körül sűrű csend ereszkedett le, tele kimondatlan kérdésekkel és összetört elvárásokkal. Lilla Viktorné azt figyelte, ahogy Márk készségesen beszélget egy távoli rokonnal a legújabb mezőgazdasági megoldásokról. Nóra eközben — teljesen váratlanul — Emese figyelmének középpontjába került. Ugyanaz az Emese volt ez, aki nemrég még kárörvendve emlegette a vendégek érkezését, gumicsizmás falusiakként képzelve el őket.
Lilla Viktorné gyomrában forró csomóvá sűrűsödött a düh.
Semmi sem úgy alakult, ahogy eltervezte.
Ő akart lenni az este királynője, az ünnep középpontja. Ehelyett minden tekintet Márkra és Nórára szegeződött — az átalakulásukra, a kézzelfogható sikerükre. Próbálta visszaterelni a beszélgetéseket saját magára, az eredményeire, arra az életre, amelyet olyan gondosan épített fel. A szavai azonban elvesztek a pár körül kavargó lelkesedés és kíváncsiság zajában.
Egy pillanatra összeakadt a tekintete az egyik pincérével, aki nem sokkal korábban még vihogva várta a „vidékiek” megérkezését. Most tiszteletteljes sietséggel forgolódott Márk és Nóra körül, figyelmesen töltve újra a poharaikat.
A megaláztatás szinte elviselhetetlen volt.
Ahogy telt az idő, Lilla Viktorné egyre inkább a történések peremére sodródott. A vendégek megfeledkeztek róla, a születésnapjáról, arról a világról, amelyet eddig megkérdőjelezhetetlennek hitt.
Látta, milyen könnyedén hódítja meg Nóra a termet, a nevetése magabiztosan és felszabadultan csengett. Látta Márkot is, amint befolyásos üzletemberekkel tárgyalt befektetésekről és terjeszkedési tervekről.
Ők már régen nem azok voltak, akiknek hitte őket.
Sikeresek voltak. És ez a siker nyílt kihívásként állt előtte, fájdalmas cáfolataként mindannak a lenézésnek és szemrehányásnak, amelyet éveken át rájuk zúdított.
Lilla Viktorné gyomra összerándult, émelygés kúszott fel a torkába. Tenni akart valamit, megszólalni, visszaszerezni a figyelmet, de a szavak bennrekedtek. Harag, szégyen és egy eddig ismeretlen, születő megbánás fojtogatta.
A fiára nézett — arra a férfira, akivé vált. Olyan erőt és csendes tartást látott benne, amely felett korábban elsiklott. Aztán Nórára pillantott, arra a nőre, aki merte felrúgni az elvárásait, és a saját szabályai szerint élni.
Először villant át rajta a gondolat: mi van, ha mindvégig tévedett?
A levegőben tapintható feszültség vibrált. Az imént még ünnepelt háziasszony hirtelen idegennek érezte magát a saját rendezvényén. Ösztönösen megigazította a nyakában csillogó nyakéket, mintha ezzel visszaszerezhetne valamit a régi magabiztosságából. A vendégek arcát fürkészve azonban világossá vált: a figyelem már máshol járt.
Minden szem Márkra és Nórára szegeződött, akik az asztal mellett álltak, nyugodt méltósággal.
Hosszú, nyomasztó szünet következett. A DJ, mintha megérezte volna a helyzet súlyát, alig hallható háttérzajjá halkította a zenét. Valaki zavartan megköszörülte a torkát, de a csend nem oldódott.
Lilla Viktornéban egyszerre nőtt a pánik és az indulat. Ő mindig irányított, most mégis úgy érezte, mintha mások mozgatnák a szálakat.
Ekkor Nóra, mintha kimondatlan jelre reagálna, felemelte a pezsgőspoharát. Mozdulatai lágyak és határozottak voltak. Lilla Viktornéra nézett, tekintete nyugodt, barátságos maradt. Nem volt benne diadal, sem káröröm — csupán egy finom irónia, amely jobban fájt minden nyílt sértésnél.
— Kedves Lilla Viktorné — szólalt meg Nóra tiszta, csengő hangon, amely visszhangzott a teremben. — Márkkal együtt örülünk, hogy itt lehetünk az ön születésnapján. Köszönjük, hogy meghívott minket.
A vendégek lélegzet-visszafojtva figyeltek. Lilla Viktorné arcából kifutott a vér, nehezen erőltetett magára egy halvány mosolyt.
— És ha már itt tartunk — folytatta Nóra enyhe fejbiccentéssel —, szeretném megköszönni azt is, hogy a mi éttermünket választotta egy ilyen jelentős alkalom megünneplésére.
A terem teljesen elcsendesedett. Mintha még az idő is megállt volna.
Lilla Viktorné előtt hirtelen minden elhomályosult.
„A mi éttermünk.”
A két szó súlyként zuhant rá, és egyetlen pillanat alatt új értelmet nyert a fényűző ruha, a drága öltöny, a sofőrrel érkező terepjáró — és az a felismerés, amelynek következményeivel még szembe kellett néznie.