…nem kitartó munkával jutott előre, hanem kapcsolatokkal és egy jól sikerült házassággal – így zárták le magukban a történetet.
A terem másik végében, a bárpult mellett két férfi állt meg egy pillanatra. Elegáns öltönyük drága volt, bár kissé idejétmúlt szabású. Ők nem érzelmi alapon közelítettek, inkább számító kíváncsisággal figyelték a helyzetet.
— Márk mindig is hajlamos volt elkalandozni a realitásoktól — jegyezte meg az egyik, miközben lassan megforgatta a poharában a konyakot.
— De hogy ennyire eltűnjön a süllyesztőben… ezt nem tudom hova tenni — felelte a másik, hitetlenkedve csóválva a fejét.
— Ugyan már — legyintett az első, miközben megigazította a szemüvegét. — Ki tudja? Lehet, ott vidéken még pénzt is lehet keresni. Mostanában divatos mindenféle ökogazdaság meg falusi turizmus.
— Kétlem — vágta rá a társa. — Lilla Viktornét ismerve, ha valódi sikereik lennének, már rég mindenki erről beszélne. Nem az a fajta, aki csendben marad.
Ahogy újabb vendégek érkeztek, a levegő egyre feszültebbé vált. A beszélgetések hangosabbak lettek, a nevetések túl harsánnyá. Lilla Viktorné időről időre az órájára pillantott. Külsőleg kifogástalan háziasszonyként viselkedett: mosolygott, udvarias megjegyzéseket tett, könnyed tréfákkal tartotta fenn a társalgást. Belül azonban teljesen máshol járt.
Újra és újra maga elé képzelte a pillanatot, amikor Márk és Nóra belépnek. Látta a lenéző tekinteteket, hallotta a visszafojtott megjegyzéseket. És ő ott áll majd, diadalmasan, igazolva saját múltbéli ítéletét.
Eszébe jutott az utolsó komoly beszélgetésük, tíz évvel korábbról, amikor Márk bejelentette, hogy vidékre költözik.
— Anya, elegem van — mondta akkor fáradtan. — Ez az állandó verseny, a nyomás… megfulladok benne. Élni akarok, nem csak megfelelni. Azt szeretném csinálni, amit szeretek.
Lilla Viktorné akkor csak gúnyosan elmosolyodott.
— Amit te életnek nevezel, az nem más, mint eltűnés a semmiben. Fogalmad sincs a kétkezi munkáról. Ott kint nem fogsz boldogulni, Márk.
Most pedig eltelt egy évtized. Újra látni fogja őt. Látni fogja, mennyire igaza volt. Ez lesz az ő elégtétele.
Ebben a pillanatban a zene hirtelen elhallgatott. Mintha valaki láthatatlan jelre várakozott volna, minden tekintet egyszerre fordult a bejárat felé. Olyan sűrű, szinte bocsánatkérő csend ereszkedett a teremre, hogy hallani lehetett az emberek lélegzetét.
Lilla Viktorné hátán végigfutott a hideg. Eljött az idő. Most belépnek, és mindenki meglátja…
A nehéz tölgyfaajtók hangtalanul tárultak ki, egy pillanatra elnyomva a poharak csilingelését és a kényszeredett nevetéseket, amelyek addig betöltötték a helyiséget.
Minden szem a bejáratra szegeződött, várakozással és halvány rosszindulattal telve.
Az asztalfőn ülő Lilla Viktorné — akár egy uralkodó, aki birodalmát szemléli — elégedett szúrást érzett. A gondosan megtervezett jelenet végre elkezdődött. Megsimította a ruhája anyagát, ajkán feszült, majdnem ragadozó mosoly jelent meg.
A mosoly azonban megremegett.
Majd teljesen eltűnt.
A látvány, amely kibontakozott előtte, köszönőviszonyban sem volt azzal a kínos, vidéki jelenettel, amelyet olyan élénken elképzelt.
Az ajtóban nem bizonytalan, esetlen alakok álltak, hanem kifinomult megjelenés és magabiztosság.
Márk magas volt, egyenes tartású, nyugodt kisugárzású. Az idő nyomtalanul eltörölte belőle azt a tétova fiút, akire Lilla Viktorné emlékezett. Sötétszürke, modern szabású öltönyt viselt, amely tökéletesen simult széles vállaira. Az anyag minősége önmagáért beszélt: visszafogott luxus, semmi hivalkodás.
Haja, amely egykor mindig zilált volt, most gondosan formázva keretezte arcát. Az ifjúkori lágyság helyét finom, határozott vonások vették át — a kitartás és a csendes elszántság jelei.
Az igazi meglepetés azonban Nóra volt.
Mozgása könnyed és természetes eleganciát sugárzott, amely teljesen ellentmondott annak a falusi múltnak, amit Lilla Viktorné hozzá társított. Minden lépésében magabiztosság volt.
A korábbi egyszerű lány helyén egy kifinomult nő állt, akinek megjelenése vitán felül állt. Mély kék ruhája finoman csillogott az étterem lágy fényeiben, alakját úgy követte, mintha folyékony éjszaka borítaná. A fizikai munkától formált test nőiessége változatlan maradt.
Nyakában diszkrét gyémánt nyaklánc villant meg — csendes, de egyértelmű jelzése annak az anyagi biztonságnak, amelyet Lilla Viktorné sosem tartott elképzelhetőnek.
Együtt haladtak az asztal felé, lépéseik összhangban voltak. Márk keze természetesen pihent Nóra derekán: könnyed közelség, kimondatlan büszkeség. Egységet alkottak, olyan párost, amelyet nem lehetett félvállról venni.
A korábbi suttogás teljesen elhalt, helyét szinte tapintható csend vette át.
Ahogy közelebb értek, Lilla Viktorné észrevette az apró részleteket is. Márk cipője kézzel készített bőrcipő volt, tökéletesen kifényesítve. Nóra apró, gyöngyökkel díszített táskája egyértelműen neves tervező munkájának tűnt.
És a kezek… Azok a kezek, amelyekre Lilla Viktorné kérgesen, földtől durván emlékezett. Most ápoltak voltak, finomak, Nóra ujján egyszerű, mégis elegáns gyémántgyűrű csillant.
A hatalmas ablakok mögött eközben hangtalanul megállt egy fekete terepjáró. Egy egyenruhás sofőr szállt ki, rutinos mozdulattal nyitva ki a hátsó ajtót. A legújabb modell látványa éles ellentétben állt azzal a rozsdás, köhögő autóval, amelyben Lilla Viktorné mindig elképzelte őket.
Szédülés hulláma csapott át rajta.
Ez lehetetlen…
A pár megállt az asztalnál. Tekintetük találkozott az övével.
Márk nézése nyílt volt, sértettség nélkül. Mégis volt benne valami nehezen értelmezhető: talán sajnálat, talán halvány irónia.
Nóra szemében viszont hideg, nyugodt erő csillogott — olyan hatás, amitől Lilla Viktorné gerincén újra végigfutott a hideg.
— Anya — szólalt meg Márk, tisztán és nyugodtan.