Lilla Viktorné a tükör előtt állt, és szigorú szemmel mérte végig a visszaköszönő alakot. A Valentino-ruha, amelyet a főváros egyik exkluzív butikjában vásárolt, tökéletesen simult rá, kiemelve azt a karcsú tartást, amelyre hatvanévesen is büszke volt. A kerek évforduló nem mindennapi alkalom, szimbolikus mérföldkő. Ma este semmi sem lehetett hibás.
A „Venezia” étterem, a város legjobb virágkötői, kifogástalan catering, gondosan válogatott zenei program, és természetesen a vendégek – a társaság krémje. Lilla mindig is így nevezte őket, némi elégedett hangsúllyal.
A tekintete egyszer csak meglágyult, ajkán finom, ironikus mosoly futott át. Márk… a fia. Tíz éve nem találkoztak.
Egy évtizeddel korábban a fiú szinte megszökött a városból Nórával. Menekült Lilla gondoskodása, az általa kijelölt jövő és lehetőségek elől. A pezsgő fővárosi létet lecserélte valami isten háta mögötti vidékre, ahol agrárturizmusról beszéltek, mintha az komoly életpálya lenne. Ma is tisztán emlékezett, mennyire ellenezte azt a házasságot. Nóra egyszerű falusi lány volt: diploma nélkül, kifinomultság nélkül. Mit adhatott volna Márknak? Lilla szerint semmit, legfeljebb gondokat. És Márk… fájó beismerni, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem bírta a nyomást, nem jutott feljebb, állandóan panaszkodott az igazságtalanságra, a kollégák irigységére. Gyenge volt – így nevezte magában, talán túl keményen, de Lilla hitt abban, hogy az igazság néha fáj.
Most mégis, tíz év elteltével meghívta őket. Nem hirtelen fellángoló anyai szeretetből. Inkább kíváncsiságból. Látni akarta, mivé lettek. Milyen kopott ruhában érkeznek, milyen rozoga járművel. És persze azt is megmutatni mindenkinek, ki hol áll. Bizonyítani, hogy neki volt igaza.
Az ablakhoz lépett. Lent a város lüktetett: forgalom, zaj, élet. Ott kint minden mozgott. A faluban pedig… csend. Nyugalom. Tehenek, tyúkok. Fullasztó egyhangúság.
Ekkor belépett a szobába a húga, Kinga.
— Készen állsz ragyogni, te ünnepelt csillag? — kérdezte vidáman.
Lilla elfordult a tükörtől, és elismerően nézett rá. Kinga mindig ízlésesen öltözött, sosem túlzóan, mégis elegánsan.
— Szinte teljesen — felelte, majd újra a tükör felé fordult. — Csak a várva várt vendégeimen jár az eszem.
— Márkra és Nórára gondolsz? — kérdezte Kinga, miközben leült az ágy szélére.
— Természetesen — sóhajtott Lilla. — Lelki szemeim előtt látom, ahogy a falusi Hamupipőke gumicsizmában lép be.
Kinga felnevetett.
— Ez tényleg látványos lenne. És Márk? Gondolom, teljesen elvadult vidéken.
— Meglepne, ha nem — vont vállat Lilla. — Sosem volt igazán határozott. Ami Nórát illeti… máig nem értem, mit látott benne.
— Talán szerelmet — jegyezte meg Kinga elmélkedve.
— Ugyan már — legyintett Lilla. — Inkább kilátástalanságot. Csak az a fontos, hogy ne rontsák el az estét. Rengeteget áldoztam erre az ünnepre.
— Ne aggódj — próbálta csitítani Kinga. — Nevetsz rajta egyet, aztán elfelejted. Legalább lesz miről mesélni.
— Pontosan — bólintott Lilla. — Érezzék csak, hol a helyük. Különben még a végén túl sokat képzelnek magukról.
Az asztalkához lépett, és kezébe vette a Chanel No. 5 üvegcséjét – az illatot, amely egész életén át kísérte. A siker, a fölény és az irányítás illatát.
Később, már az autóban ülve, az étterem felé tartva, Lilla gondolatai újra és újra visszatértek a közelgő találkozáshoz. Lelki szemei előtt megjelent Márk és Nóra zavarodott arca, ügyetlen mozdulataik, olcsó öltözékük. A kép megnyugtatta; mintha már előre győzött volna.
— Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? — törte meg a csendet Kinga. — Talán nem kellett volna meghívni őket.
Lilla meglepetten nézett rá.
— Sajnálod őket?
— Nem… csak úgy érzem, nem szép dolog embereket pellengérre állítani.
— Badarság — hárította el Lilla. — Csak látni akarom, mi lett belőlük. Ráadásul ez az én jubileumom. Jogom van ahhoz, hogy azt hívjak meg, akit akarok.
Kinga felsóhajtott, de nem vitatkozott tovább. Tudta jól, hogy Lillával felesleges.
Az étterem nagytermében feszült várakozás vibrált, bőven megfűszerezve pletykákkal. Lilla vendégei kis csoportokba verődve sugdolóztak, és minduntalan a bejárat felé sandítottak.
A nehéz bársonyfüggönyök, amelyek máskor eltakarták az utca zaját, most mintha egy belső színjáték kulisszái lettek volna.
— Emlékszel az esküvőjükre? — suttogta egy telt idomú hölgy fuksziaszín ruhában, csipkekendővel a szája előtt. — Nóra valami egyszerű pamutruhában, Márk meg egy nyilvánvalóan kölcsönzött öltönyben…
— És az a régi busz — tette hozzá gúnyosan egy szigorú tekintetű nő kosztümben. — Inkább mozgó tyúkól.
— Lilla akkor teljesen összetört — folytatta a fukszias ruhás. — Diplomás fia, és elmegy vidékre. Ráadásul egy ilyen egyszerű lánnyal…
A beszélgetéshez csatlakozott egy sovány, szőke nő is, rendezetlen frizurával:
— Arra is emlékeztek, mennyit keresett munkát Márk? Örökké valami startuppal, projektekkel próbálkozott. Semmi komoly. Lilla mindig próbálta egyengetni az útját, de ő mindent elrontott. Tehetségtelen, ennyi az egész.
A csoporton halk nevetés futott végig. A szavak mögött irigység és káröröm keveredett: irigység Lilla Viktorné pozíciója iránt, és káröröm a fia sorsa felett. Meggyőződésük volt, hogy ők a felső körökhöz tartoznak, ahol a sikert mérik és számon tartják – miközben a terem egyik félreeső sarkában, a bárpult közelében már mások is figyelmesen szemlélték az események alakulását, készen arra, hogy saját következtetéseiket vonják le.