– …csak a pénzemet szeretted – fejezte be Lilla halkan.
Utoljára nézett rá. Gergő ott állt előtte tanácstalanul, ujjai között összegyűrve szorongatta a visszautasított bankjegyeket, mintha azok kapaszkodót jelenthetnének.
– Add át az üdvözletemet Viktóriának – tette hozzá hideg nyugalommal. – Remélem, élvezni fogja azt a fajta… támogatást, amit tőled kap.
Az ajtó becsukódott. Lilla háttal nekidőlt, és mozdulatlanul hallgatta, ahogy a lépcsőházban lassan elhalnak a léptek. Csak ezután indult a nappaliba, és módszeresen visszatette az iratokat a mappába, mintha ezzel is rendet teremtene magában.
Másnap reggel újságírók érkeznek majd. Kamerák pásztázzák végig ezt az egyszerű lakást, a megfakult tapétát, a régi kanapét. Ő pedig elmondja, amit kevesen mernek: hogy nem szabad feladni akkor sem, amikor mindenki azt hajtogatja, hogy úgysem sikerül. Különösen akkor nem, ha ezt azok mondják, akiknek melletted kellett volna állniuk.
Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára. Gergő a bejáratnál álldogált, cigarettázott, fel-felpillantott az emeletre. Talán abban reménykedett, hogy Lilla meginog, lerohan hozzá, és kimondja: „Gyere vissza, mindent elfelejtek.”
Lilla elfordult az ablaktól, és lekapcsolta a villanyt.
Hadd várjon. Hadd gondolja végig, mit veszített el. És azt is, miként omlik porrá az önbizalom, amikor ráébredsz: alábecsülted azt, aki végig melletted volt.
Reggel Gergő a tévéből tudja meg, ki lett az egykori felesége. Viktória látja majd az interjút, kérdezni fog, kellemetlen kérdéseket. Gergő pedig magyarázkodhat, miért nem beszélt soha arról, hogy ilyen nővel élt együtt.
Azzal a nővel, akit egykor jelentéktelen vesztesnek hitt.
Lilla a saját hálószobájában feküdt le, régi pizsamában, drága ágynemű nélkül. Tudta, hogy holnaptól minden más lesz: hírnév, elismerés, új utak várják.
De ezen az estén egyszerűen csak boldog volt. Mert végre kimondta az igazat annak az embernek, aki valaha nemcsak tányérokat, hanem az álmait is összetörte.