– …sminkelni is elfelejtettél – szúrta oda.
Lilla ösztönösen az arcához nyúlt. Igaza volt: aznap reggel minden percét elnyelte a rohanás, tükör és kozmetikum eszébe sem jutott.
– Ha tényleg ennyire megszorultál, tudok segíteni – folytatta Gergő, most már leereszkedő jóindulattal. – A régi időkre való tekintettel.
Előhúzta a pénztárcáját, és hanyag mozdulattal néhány bankjegyet csúsztatott az asztal közepére, az üres csészék közé.
– Élelmiszerre biztos elég lesz. Ne sértődj meg, jó?
Ebben a pillanatban Lilla telefonja rezdült meg. A kijelzőn egy név villant fel: „Eszter – újságíró”.
– Halló? Igen, figyelek… Holnap? Tíz órára? Rendben, ott leszek – válaszolta nyugodtan.
Gergő mosolya lassan leolvadt, miközben feszülten hallgatózott.
– A stáb ide jön? Értem… Miről beszélek majd? Arról, hogyan építettem fel mindent a nulláról… miután magamra hagytak.
Lilla ekkor egyenesen Gergő szemébe nézett.
– A saját történetemet mondom el. Azt, mennyire fontos megszabadulni azoktól, akik visszahúznak.
Letette a telefont. Gergő tanácstalanul bámult rá.
– Miféle forgatás? Milyen újságíró?
– Egy országos csatorna műsort készít a női vállalkozókról.
– Rólad? – horkant fel, de a hangja megremegett. – Ugyan, mit tudnál nekik mesélni?
Lilla felállt, odalépett a régi komódhoz, majd egy vastag iratgyűjtőt vett elő. Az asztalra tette, közvetlenül a bankjegyek mellé.
– Nyisd ki. Nézd meg.
Gergő kézbe vette a papírokat, lapozni kezdett. Bérleti szerződések, kimutatások, tervek. Oldalról oldalra halványult az arca.
– Ezek… honnan vannak? Ilyen összegek…
– Dolgozom – felelte Lilla csendesen. – Napi tizennégy órát. Amíg te Viktóriával éttermeket jártál, én vendégeket fogadtam.
– De a lakás… olyan… – hebegte.
– Szerény? Tudod, miért? Mert minden fillért a bővítésre fordítok. Nem kabátokra és nem tetőteraszos vacsorákra.
Visszaült a helyére, mozdulatai nyugodtak voltak, a tekintete viszont már a következő lépéseken járt.